Vargha Mihály

Az erdélyi, kézdivásárhelyi születésű, a kezdetektől napjainkig szülőhelyén élő és dolgozó Vargha Mihály szobrászművész a jászvásári Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán 1988-ban fejezte be tanulmányait, vagyis immár három évtizedes munkásságra tekinthet vissza. A három évtized alatt összetett, a modern szobrászat számos ágazatát, műfaját és műformáját felölelő szobrászi tevékenységet fejtett ki, s műveit az erdélyi városokban rendezett tárlatai mellett többször bemutatta Magyarországon is: a veszprémi és a balatonfüredi fellépések mellett Budapesten is többször jelentkezett önálló kollekcióval az 1990 óta Sepsiszentgyörgyön élő művész. Mint pályaképéből világosan kiolvasható, művészetének alakulásában meghatározó jelentőségű volt az 1989-es romániai forradalom: főiskolai tanulmányainak befejezése után a diktatúra kényszerének engedelmeskedve még a piski márványfeldolgozó üzem dolgozójaként kellett tevékenykednie, de a forradalom győzelme után megnyílhatott számára a lehetőség a művészi és egzisztenciális célkitűzéseinek megvalósítása előtt. A 1989 utáni időszak társadalmi átalakulása egyúttal művészeti felszabadulást is hozott Romániában, illetve Erdélyben: az alkotók ismét az államtól, a politikától független művészekként, szabadon dolgozhattak, megnyíltak a kapcsolatok a nemzetközi művészettel, újraéledtek az avantgárd kezdeményezések, s ami a szobrászok számára különösen fontos: újra művészi indíttatásokkal vezérelt monumentális terveik realizálására vállalkozhattak. Mindez különös súlyú és jelentőségű volt egy kisebbségi sorban élő-dolgozó, az erdélyi magyarság múltjáért és jelenkori sorsáért is felelősséget vállaló alkotóművész számára. Elmondható tehát, hogy a múlt század nyolcvanas-kilencvenes évtizedfordulóján váratlanul kedvezővé vált körülmények között kezdhette meg munkásságát számos, a hagyományra támaszkodó, de korszerű szellemmel áthatott, modern szemléletű kortársával együtt Vargha Mihály szobrászművész is.

Mint Szücs György művészettörténész a Pallas Akadémiai Könyvkiadó Műterem-sorozatában 2010-ben megjelent Vargha Mihály-monográfiájában megállapította, e szobrász ez idáig kifejtett tevékenysége leírható a nyersanyagok, a szobrászi technikák alkalmazásának egymást követő fejezeteivel is. Kezdetben, a pályakezdés első éveiben a kőanyag megmunkálása jellemezte alkotómunkáját, és már ekkor is elvont, organikus jellegű kompozíciók, elsősorban kisplasztikák, kisszobrok, kiállítási plasztikák készültek műhelyében. A követ néhány év után felváltotta a fa, amelynek megmunkálása során műfaji, illetve műforma-váltás is regisztrálható: kompozíciói már nem hagyományos, mívesen kidolgozott kisplasztikák vagy plasztikák, hanem inkább objektek, talált tárgyak, kollázsok és assaemblage-ok, amelyek durva, láncfűrésszel történt megmunkálással kivitelezett elemekből, és különböző, elsősorban a természetben fellelt alkotórészekből épülnek fel. Munkáinak ekkor lesz fontos alkotóeleme a háncs, az avar, a fű, a fenyőtoboz, a gally, a fakéreg stb. Mindezzel egyszersmind a művész leszámol a művek „örökéletű", változatlan voltával, és vállalja a művek viszonylag rövid, egy-egy akció vagy kiállítás időtartamára szóló, az adott környezeti adottságokhoz adaptált fennállását, illetve a fennállása során lezajló változásainak, átalakulásainak folyamatát: e tényezők az alkotások koncepcionális, lényegi jellemzői. Vargha Mihály faszoboregyüttesének művei egyszerre hordozzák magukon az anyagalakítás és a kifejezés határozott szándékát és az eredendő természetesség érzetét. A XX. század művészeti robbanásai a szobrászatot, és így a faszobrászatot sem hagyták érintetlenül: új műtípusok, új mű-státusok megszületésére kell emlékeztetnünk. A plasztika immár nem az a térbe helyezett, a művész által megmunkált anyag-tömeg, illetve kialakított formarend, amely imitatív-megjelenítő funkcióval évszázadokon keresztül volt, hanem kiterjesztett, kitágított érvényességű, jelentéssel telített produktum – gondoljunk a hagyományos faragástól messze eltávolodott konstrukciókra, az épített térberendezésekre, a hétköznapok tárgyainak posztamensre emelésére, vagy az organikus szobrászat által felvetett dilemmára, ahol a fa-természet válik, alakul át önmagát mintegy megszüntetve és megőrizve műalkotássá. Ebben a folyamatban nagyon fontos szerepet játszanak azok az erdélyi, az Erdélyből származó szobrászok – akik a régiekkel való verseny felvételének aspirációival – a fát választották művészetük egyik legfontosabb anyagává: és itt most hosszú névsort lehetne összeállítani (az iparszerű fafaragókat megkerülve) Tornay Endre Andrástól kezdve Tirnován Ari-Viden, Elekes Károlyon és Diénes Attilán át Vargha Mihályig. S ha mindezt a magyarországi határokon belül megszületett faszobrászati életművek fénytörésében, illetve egységében vizsgáljuk – felidézve a lezárult Samu Géza-, Varga Géza Ferenc- vagy a napjainkban is épülő Mata Attila-munkásságot – akkor egy hallatlanul izgalmas, szövevényes összefüggéseket és egyediségeket láttató művészeti világ bontakozik ki előttünk. Ebben a művészeti világban, művészeti áramlatban mind formai, mind tematikai aspektusokat mérlegelve megkerülhetetlenek, számos újítás hordozók, leleményes formai megoldást megtestesítők Vargha Mihály hol szimbolikus fogalmazású, hol az asszociatív értelmezésre ösztönző, hol a konceptuális kérdésfelvetésekkel foglalkozó kompozíciói.

A harmadik, az anyaggal és a technikával meghatározható műcsoport a bronzplasztikáké, amely Vargha Mihály szobrászatában a monumentális, illetve a köztéri feladatok megoldása során, 1992-től napjainkig kísérte, kíséri végig tevékenységét. Pogány Gábor művészettörténész azt írta a kortárs művészeti lexikonban Vargha Mihály munkásságáról, hogy „plasztikai kifejezési módja a konceptuális szobrászat és a lágy, érzékeny konstruktivizmus egyéni konglomerátuma", s hogy a művész a kőből és fából faragott kisplasztikák és kisszobrok mellett térberendezéseket, installációkat, objekteket is készít, s mindemellett az életrajzi adatokból arra is fény derül, hogy számos köztéri szobor formálódott műhelyében. Mint általában, a szobrászati ágazatok számos válfajában dolgozó művészek esetében, most is leszögezhető, hogy a megrendelői kívánalmakat erőteljesen tükröztető tradicionális portrék és monumentális köztéri emlékszobrok realista szemléletű, konzervatív felfogást tükröztető művek csoportja éles ellentétben áll az alkotó autonóm szobrászi törekvéseivel. A mintázott, bronzba öntött figurák elsődleges jellemzője a pátosztól mentes, portréhűséggel megjelenített, a hagyományos emlékmű-sablonoktól – például magas posztamens – megfosztott, közvetlenül a környezetbe illesztett alakformálás. Így jelennek meg a magyar történelem kimagasló személyiségei – Szent István, Kossuth Lajos –, és a magyar kultúra és művészet nagy horderejű életművet teremtett alakjai: mint Arany János, Bartók Béla, Benedek Elek, Kós Károly stb. Érdekes, hogy az emlékmű-funkciójú, illetve az emlékőrző alkotások mellett az egy-egy hazai és külföldi művésztelepen megszületett monumentális plasztikán túlmenően autonóm köztéri plasztika megalkotására, közösségi térben való elhelyezésére – és ez a jelenség szorosan összefügg a magyarországi tendenciákkal – nem vállalkozhatott Vargha Mihály.

A napjainkban is újabb és újabb művekkel gyarapodó, immár három évtizedes munkásságra visszapillantva az a konzekvencia vonható meg, hogy Vargha Mihály legfontosabb alkotásai, a fába faragott, a fából alakított, és fa-kompozíciókként interpretált, valójában mintegy talált tárgyakként fellelt művek, amelyek a klasszikus szobrászati tradíció és az újítás, a modernitás szintéziseként állnak előttünk. Ezek a munkák esetenként művészettörténeti toposzokat – mint a portré, vagy az alak-szobor – idéznek, de ugyanakkor emlékszerűségük révén új valóságot, különös plasztikai rendbe foglalt öntörvényű kompozíciókat teremtenek. A művész hol a súlyos, tömbszerű fogalmazással él, hol áttört testeket feltáró, belső tereket megnyitó, szabadon megjelenő héjakra és palástokra hangolt, az organikusság sugallatát hordozó kompozíciót tár a szemlélő elé, s hol a nyers megmunkálásmóddal, hol pedig a finom kivitellel artikulálja alkotásának hangvételét és kifejezését. A kemény, rusztikus, a vágás- és metszésnyomokat láttató, a gesztusszerű festésnyomokat felületükön hordozó munkák, és a simára csiszolt, lágyan meghajló felületekkel övezett, vagy a mesterséges beavatkozásokat mintegy leplező, a természetességet hangsúlyozó alkotások e szobrászat kettős jellegét, kétszólamúságát tanúsítja. Tulajdonképpen rejtetten jelen van e szobrászatban a figurativitás is, de az igazán hangsúlyos az elvonatkoztatás, fellelhetők a mítoszra, a kultikus hagyományra hivatkozó szimbolizációs szándékok és metódusok, a jelszerű összefoglalásra való törekvések és a szabad, játékosan asszociatív megszólalások, a drámai kinyilatkoztatások és a bensőséges hangú vallomások, szembesülhetünk e műveket szemlélve az éles, tragédiát sejtető felkiáltásokkal és a lírai tűnődésekkel, és elmerenghetünk a nagyvonalúan kifejezővé avatott anyagalakítás és a cizellált, aprólékos megformálás eltéréseinek egymásmellettiségén is. Ám mindezen kettősségeket összefogja, és az ellentéteket kiegyenlíti az anyag megtestesítésének, szellemivé avatásának ihletettsége és fensége – a dolgok anyagba örökített, tragikus szépsége.

[2016]