Paulik László

Paulik László hegedűművész 1966-ban született Zalaegerszegen. Nyolc éves volt, amikor először fogott a kezében hegedűt. A családjában nem voltak professzionális zenészek. Voltak viszont zeneszerető orvosok, akik elindították a pályán. Szerencsésnek tartja magát, hiszen olyan családból származik, ahol a zene mindig fontos volt. Mind a két szülője magas szinten játszott hangszeren, édesapja hegedült, édesanyja zongorázott. Abban az időben - amikor fiatalok voltak a hatvanas évek elején - még voltak egyetemi zenekarok. Apja a pécsi egyetem zenekarának a koncertmestere volt. Mivel soproni származású, a helyi városi zenekarban is gyakran játszott olyan nagyhírű szólistákkal, mint például Fischer Annie vagy Zatureczky Ede. Nem volt hivatásos művész, de a mai napig olyan zenei tudása van, amit a fia, László is csodál.

Paulik Lászlónak nagyon boldog gyerekkora volt. Egy kisvárosban, Zalaegerszegen nőtt fel. Sajnos ez az időszak nagyon rövid volt, mert 14 éves korában már elkerült Budapestre. Tehetségesnek tartották és akkor úgy gondolták, hogy ha valaki tehetséges, akkor Budapesten kell folytatni a tanulást. Ez kisebb törést is okozott nála, eleinte nagyon nehéz volt az élet a fővárosban, mert amúgy sem volt önálló személyiség. Kollégiumba sem vették fel, ezért egy ismerős család özvegyasszonyánál talált albérletet. Ez az asszony nagyon inspirálta a továbbtanulásban. A nő maga is zongorista volt, Dohnányinál, illetve Weiner Leónál tanult, és a harmincas évek zenei életében nagyon jártas volt. Bartókot hallgatta, Kodályt, József Attilát ismerte személyesen. Inspiráló légkörben teltek a hónapok, de a családot természetesen ez nem pótolta. Olyasmiket hallott itt, amit máshol nem lehetett. Meglepő történeteket. Például Vera néni (így hívták) jobban szerette Dohnányit, mint Bartókot. Ezek csodaszámba mentek, hiszen Lászlónak már az is óriási dolog volt, hogy valaki élőben hallhatta ezeket a nagyságokat.

Zenei tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola elvégzése után a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol diplomáját Kiss András növendékeként 1989-ben szerezte.

A Zeneakadémia után Bécsbe került, mert szerette volna egy kicsit más szemmel is látni a világot. Akkoriban Magyarország még elég bezárkózott volt. Épphogy elkezdődött a nyitás, és ő arra gondolt, hogy elmegy tanulni Bécsbe. Egyrészt az osztrák főváros nem volt olyan messze, másrészt pedig népes rokonsága élt Bécsben. Adódott a lehetőség. Nem a rokonoknál lakott végül, de érdekes, hogy ott náluk viszont akadt zenész a családban. Távoli rokona volt Anton Paulik, aki a XX. század első felében a Volksoperben volt karmester. Operett karmester, akire a mai napig emlékeznek. Bécsben Sívó Józsefhez került, aki magyar származású hegedűművész és a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere volt. Diplomát nem szerzett, mert 1992-ben bekerült a Volksoperbe, mint első hegedűs. Paulik László barokk hegedűművész, és ez nem véletlen, hiszen érdeklődése már zeneakadémiai évei alatt a historikus zenélés felé fordult. A régi zene mozgalomról sokan azt gondolják, hogy az valamikor a XX. század közepén kezdődött, amikor már az emberek egy kicsit megelégelték a „nagy klasszikus" repertoárt. Mivel a kortárs zene nem volt már annyira népszerű, mint az azt megelőző korokban, az érdeklődés egyre inkább a régi, elfeledett és már soha elő nem adott zeneművek felkutatása és előadása felé fordult. Akkor szembesült ez az előadói generáció azzal a problémával, hogy ha ezeket elő akarják adni, akkor nem elég, amit tudnak, amit rájuk hagytak az előző generáció művészei, hanem a művészeknek maguknak kell kitalálni még sok mindent. Hogyan kell például előadni a műveket és milyen hangszereken. A barokk zenei mozgalom bizonyos értelemben mindig is létezett, mert már Londonban Handel halála után is rendszeresen előadták műveit, vagy például a XIX-ik század folyamán is adtak csembaló koncerteket Angliában. Vagyis mindig volt érdeklődés a régi korok zenéje iránt, csak mindig a jelenkor művészete dominált. Ez a trend fordult meg a XX. század közepén. Kiderült, hogy csak a jéghegy csúcsát látják a művészek. Rengeteg zseniális mű van ugyanis, amit nem ismertek, ezért egyre nagyobb figyelmet fordítottak ezekre is. Volt egy időszak, amikor nagyon sok ember kezdett el ezzel foglalkozni és kialakult egy mozgalom. A régizene mozgalom nem csak elméleti, hanem nagyon sok gyakorlati tudás újra megszerzését is kikövetelte. Például Nicolaus Harnoncurt-nak hála, sok, már elfeledett hangszert is újra felfedeztek és lelkes emberek megtanultak ezeken játszani is. A hegedűnek folyamatos a története. Mindig is játszottak hegedűn amióta létezik, de a hangszer állandóan változott. Amit most Paulik László és társai csinálnak, az visszatérés azokhoz a hegedűkhöz, amiket a XVII. XVIII., vagy a XIX- században használtak már. Ezek pedig jelentősen eltérnek a mai hegedűktől. Kezdve azzal, hogy korábban bélhúrokat használtak, hiszen a mai hegedűkön már fémhúrok vannak. Ezeknek az alapja is lehet bélhúr, csak fémmel vonják be. A barokk hegedűnél teljesen nyers bélhúrokat használnak. Jascha Heifetz az 1950-es években még bélhúrt használt. A lényeg, hogy a bélhúr egy teljesen más hangideált képvisel, mint a fémhúrok, hiszen teljesen más a húrok feszültsége és más a hangszerben a gerenda is, vékonyabb és más a hegedűnyaknak a szöge, mint a modern hegedűkön. Ezáltal kisebb hangszer jön létre decibelben, viszont felhangban gazdagabb. A bélhúros hegedű hangja szebben érvényesül az autentikus terekben, templomokban, kastély termekben, amelyeknek szép visszhangja van, viszont a modern hegedű ideális a mai több ezer személyes termekben is. Paulik László a barokk hegedűn kívül „rendes" hegedűn is szokott játszani, de mostanában ritkán. Első munkahelyén, a Volksoperben játszott sokszor modern hegedűn. Utána játszott még rendszeresen nagy zenekarokban is, de az érdeklődése egyre inkább a barokk hegedű felé fordult.

A régi koroknak az volt a lényege, hogy ez a hangszer mindig változott. Állandóan próbáltak változtatni rajta, ahhoz képest, hogy milyen zenét írtak és ezért mindig új dolgokat akartak kihallani belőle. Ezt egy állandó folyamatnak kell elképzelni.

A különböző zenei központok Európában, (mint pl. hercegi és királyi udvarok egyházi központok stb.). tudtak egymásról és volt is valami információ csere is közöttük. Inkább területek voltak, nagy egységek. Létezett az olasz, a francia, vagy német, stílus és ezek hatottak egymásra, de valójában teljesen egységes barokk zenei stílus nem létezett, ahogy barokk hegedű sem. Paulik azt vallja: meg kellene nézni, hogy ekkor és ekkor, itt és ott, mit csináltak. Sajnos ezek a dokumentumok csak részben maradtak fent, így nagyon sok mindent eleve nem tudunk. De itt jön a dolog lényege, mint minden művészet lényege. Ez az intuíció. Ahhoz, hogy az ember valamit megalkosson, egyfajta teremtő megérzés kell.

A ma embere szereti ezt a fajta muzsikát, főleg azért, mert ez egy másik repertoár, mint amit már megszoktak. Vashegyi Györgynek, az MMA elnökének a nevét kell említeni, aki ennek a témának egyik nagy kutatója. Olyan műveket talált, amelyek teljességgel hiányoznak a koncert műsorokból. És nem azért, mert nem elég jók. A régi zenéből soha nem lesz tömegkultúra, de van egy réteg, amely kifejezetten ezt a zenét szereti. Sok olyan zeneművet, amely a maga korában népszerű volt, de később feledésbe merült majd a XX. század újra felfedezte. Ilyen például Vivaldi Négy évszak című műve, amely nélkül elképzelhetetlen lenne a mai koncert repertoár.

Paulik alapító tagja az 1983-ban Szűts Péter és Spányi Miklós által alapított Concerto Armonico kamarazenekarnak. Máté Balázzsal 2003-ban megalapították a Tomasini vonósnégyest is, amelynek rajtuk kívül tagjai még Rácz Erzsébet és Posvanecz Éva.

Paulik László egyetemen és gimnáziumban is tanít. A barokk hegedű társhangszer, ami választható tárgy. Az egyetemen a hallgatók már eldöntötték, hogy profi szinten akarnak zenével foglalkozni, és mi az, ami érdekli őket. A tanításhoz nagyon sok pszichológia is kell. Meg kell hallgatni a tanítványokat és empátiával kell feléjük fordulni, hiszen nehéz korszakban vannak.

Paulik Lászlónak nagyon sok példaképe volt fiatalabb korában. Bartókra nézett fel leginkább.

Kedvenc fellépő helye Eszterháza, mert ott valahogy minden összhangban van. A hely szelleme, ahol Haydn élt majdnem harminc évig és maga a környezet, főleg, ha a kastélyban lakik, hiszen ilyenkor visszamegy a régi évszázadok korába, ami mindig nagyon vonzó számára.

Paulik nem hiába a régi zene szerelmese, hiszen otthon is régi tárgyak veszik körül. Nem szereti a mai világ esztétikáját és ez kétségbeeséssel tölti el. Igyekszik nem foglalkozni ezzel, mert nagyon kevés dologhoz tud kapcsolódni, ami megfogná a mai korból.

Fontos, hogy érezze a dolgok lelkét. A hegedű, mint hangszer nem csak azért olyan fontos, mert szépen szól, hanem azért is, mert egy szép tárgy, amire jó ránézni vagy jó megfogni.

A hegedűművész a felvételek helyett szívesebben hallgatja az élő zenét.

Szerencsére még mindig van érdeklődés a barokk hegedű iránt, és ez, mint tanárt elégedettséggel tölti el. Vannak, akik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tudatosan választják ezt a szakot, mert már valamilyen módon kapcsolatba kerültek ezzel a zenével. Büszke, hogy 2020. nyarán volt egy kurzusa, amin tizenkét aktív hallgató vett részt. Ha ezt nézi, akkor optimista, mert ezek a fiatalok tehetségek, és sokkal jobban felkészültek, mint korábban Paulik és kollégái voltak. Van olyan közöttük, aki tudatosan ebben az irányban szeretne tovább tanulni. A hegedűművész mindenkit bátorít, hogy menjen külföldre, mert a zene nemzetközi műfaj. Fontos az is, hogy visszajöjjenek, képzetten és idegen nyelvek birtokában. Hogy itthon is legyen élő régi zenei élet.

Fontos, hogy a fiatalok megismerkedjenek más jellegű közeggel, ahol másképp gondolkodnak, és ahol más inspiráció éri őket.

Paulik Lászlónak viszonylag sok hegedűje van, így barokk is. Az egyik a 18. században készült, ami nem nagyhangú hegedű, de nagyon szép.

Amelyen most legszívesebben játszik, az egy olasz hegedű, ami az 1740-es években készült, és Camillo Camilli készítette Mantovában. Csodálatos hangszer. Rengeteg külföldi meghívásnak tett eleget.

Olyan együttesek tagjaként és koncertmestereként lépett fel, mint a La Chabre Philharmonique zenekar, Emmanuel Krivin vezetésével továbbá Wiener Akademie Martin Haselböck vezetésével 1988-ban vagy a Helsinki Baroque Orchestra Aapo Häkinnen vezetésével 2017-ben.

A Magyar Művészeti Akadémia 2019-ben választotta meg tagjának. A felkérés nagyon meglepte, ezt nagy megtiszteltetésnek érzi.

2019-ben Liszt – díjat kapott. Erre is nagyon büszke. Titkon gondolt rá, hiszen korábban már jelölték erre a díjra, de akkor nem kapta meg. Örül, mert a régi zene nem az a műfaj, ami a középpontban lenne. Úgy érezte: ez elismerése a régi zene mozgalomnak is.

Paulik László elégedett ember, azt csinálja, amit szeret. A felesége is zenész és maximálisan mellette áll. Nagyon sokat kell utazni és ezt is nagyon élvezi. Munkája során rengeteg kultúrát megismert. Tíz éven át rendszeresen dolgozott Párizsban, ahol mindig elment különböző kiállításokra, vagyis nemcsak a zene érdekli, hanem minden, ami kultúra. A munkáját igazán soha nem érezte munkának. Gyerekkorában festőművész szeretett volna lenni, ügyesen rajzolt. Neki mindig az a természetes, hogy a dolgok egésze érdekli. Nem is lehet semmit sem jól csinálni, ha az ember nem összefüggéseiben látja az egészet. A kultúra egyetemes dolog és ő ennek szellemében él.