Juronics Tamás
Kossuth-díjas és Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfus
Juronics Tamás 1969. február 5-én született Tatán. 1987-ben az Állami Balett Intézet (ma: Magyar Táncművészeti Főiskola) néptánc tagozatán végzett, majd Bokor Roland és Imre Zoltán hívására még ebben az évben a Szegedi Baletthez szerződött, ahol rövid idő alatt karakteres szólistává, és eredeti látásmódú koreográfussá fejlődött. 1989-től már szóló szerepeket kapott, 1990-től pedig önálló koreográfiákat készített.
Imre Zoltán fontosnak tartotta, hogy különböző előképzettségű fiatal táncosai a klasszikus tréningek mellett a modern technikákat, a kortárs formanyelvet (Graham, Limón) is elsajátítsák, ezért kurzusokat tartott, vendégtanárokat, vendégkoreográfusokat hívott meg. Több élvonalbeli európai kortárs koreográfus is megfordult a balett együttesnél, – például Matthew Hawkins, Jorma Uotinen, Roberto Galvan – akik ugyancsak komoly hatást gyakoroltak Juronics Tamás későbbi munkásságára, művészi szemléletmódjára, saját mozgásrendszerének kidolgozására. Imre Zoltán bátorította, támogatta fiatal, tehetséges táncosainak önálló szárnypróbálgatásait, így 1990-ben Juronics Tamás és Pataki András a Szegedi Baletten belül megalapították a Stúdiót, amely a társulat tagjainak lehetőséget biztosított a kísérletezésre, önálló alkotómunkára, saját produkciók létrehozására. Hamarosan megszületett a huszonegy esztendős Juronics első önálló koreográfiája, a Szükségi táncok című nyolcperces etűd, amelyet sorozatban követett a többi. 1990 őszén a Szegedi Balett Budai Vigadóban bemutatott három egyfelvonásos táncműve közül – Imre Zoltán Angyali táncjátéka mellett – kettő (a Szükségi táncok, és a Szatír-a) már Juronics Tamás koreográfiája volt. Gelencsér Ágnes korabeli kritikája így méltatta az első opuszt: „A bemutatkozó, ifjú táncalkotó – egyébként az együttes egyik legjobb táncosa – Juronics Tamás két művel jelentkezett. Az egyik munkája máris kiválóan sikerült. Szükségi táncok címen egy néptánc persziflázst készített, igen jól meglátva és alkalmazva az amatőr néptánc koreográfiák manírjait és a táncos »gikszereket«, melyeket a lázas igyekezet mindig felnagyít. Remek humora van Juronicsnak, és remek stílusérzéke. Nagyon ötletes ugyanis a modern dance-es eszközökkel megfogalmazott néptánc, ettől az egész mondanivaló idézőjelbe kerül. Nem csoda, hogy a produkció zajos ovációt váltott ki." 1991-ben készült egyik darabjáról így írt Major Rita a Táncművészetben: „Az Etűdök népzenére négy hosszabb-rövidebb tánckompozíciót fogott össze. Közülük is kiemelkedett Juronics Tamás montázs zenére készített Delírium című koreográfiája. Közép-európai életérzést fogalmazott meg szürrealisztikus képekkel, lírával és iróniával, izgalmas szerkesztéssel, hatásos eszközökkel." Drámaibb hangvételű darabjában az Egy alighasznált szárítókötél visszaemlékezéseiben (melyhez saját bevallása szerint inspirációt a nem sokkal korábban vendégkoreográfusként Szegeden dolgozó Jorma Uotinentől kapott) „a táncosok a modern technikák ötvözésére építenek, a páros táncok üdítően természetesek. A koreográfia tiszta és egyszerű dramaturgiája fokozatosan járja végig a humortól a tragikumig vezető utat, és megmutatja az élet apró dolgainak színeit. Nem magyaráz, csak egyszerűen megmutat, hogy a néző szabadon alakítsa ki saját olvasatát."
Juronics már a Stúdióbalett működésének első éve után ajánlatot kapott a művészeti vezetőtől, hogy készítsen egy nagyobb darabot az egész együttesnek, ez lett a Képzelet órája (1991), amely óriási kihívás és jelentős siker volt az ifjú koreográfus számára. „Juronics valódi tehetség, aki folyamatos alkotómunka során feltehetően jelentős koreográfussá érik majd." – írta Fuchs Lívia.
Juronics beinduló koreográfusi munkássága mellett ekkorra Imre Zoltán első koreográfus asszisztenseként dolgozott, és az együttes vezető táncosaként főszerepeket táncolt Imre Zoltán, Krámer György, Lőrinc Katalin, Bernd Schindowsky, Jorma Uotinen és Roberto Galvan darabjaiban. 1993-ban – Imre Zoltán távozása után, – a Szegedi Kortárs Balett néven újjászervezett társulat művészeti vezetője, vezető koreográfusa lett, és (még mindig csak 24 évesen) megkezdte egy markáns arculattal, saját formanyelvvel rendelkező együttes felépítését. A kereteket feszegető, öntörvényű, önállóságra törekvő művész a magyar koreográfusok közül szinte elsőként használta a kortárs tánc elemeit koreográfiáiban, melyeket letisztult technikai tudás jellemez, ami részben a modern módszerekben (Limon, Cunningham, kontakt), részben a saját improvizatív mozgásvilágában rejlik. „Nemcsak a technika, a kortárs tánc tanulása és kreálása ez a folyamat, hanem a modern táncszínház sajátos, eredeti, csak Juronicsnál létező világának kialakítása. És persze az önmegismerés folyamata. Juronics azóta ezerszer elmondta: bármi jól megtanult többféle modern technikát, ezek nem képesek változhatatlanul »előjönni a kisujjából«. Éppen mert a kisujjában vannak, juronicsos átalakuláson mennek át. A tanult mozgásvilágot átereszti magán, a saját képére formálja át." – írja Sulyok Erzsébet 1999-ben a Szeged című folyóirat hasábjain, abból az alkalomból, hogy a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriuma emblematikussá vált művészének odaítélte a város legfontosabb elismerését. Ugyanitt olvashatjuk: „A Juronics-táncművek – vagy inkább mondjuk úgy: táncszínházi művek – jellemzésében az eredetiség természetesen alkotói invenciót is jelent. Személyességet. Azt, hogy a műveket nem egyszerűen a mozgásvilág, a technika belső törvényei alakítják, hanem a koreográfus személyes gondolat-, képzelet- és érzelemvilága. Ez az alapja és magyarázata annak a különös kettősségnek, ami a Juronics-darabok sajátja: valahogyan mindig a realitás és a szürrealitás között ingáznak. Úgy tud beszélni egészen hétköznapi, azaz reális emberi kapcsolatokról, hogy állandón a test, az anyag, a létezés teljesen absztrakt, filozófikus lehetőségeit kutatja, miközben megküzdeti minden táncosát a kifejezés egészen konkrét, testi nehézségeivel. Előszeretettel állít szolgálatba sokféle színpadi eszközt: játékterei hol markánsan anyagszerűek, reáliák (Porond, Tavaszi áldozat, Sárember, Szilánkok), hol absztraktak, szürreálisak (A képzelet órája, A mi cellánk, Kroki). Mindig dramaturgiai funkciójuk is van, akárcsak a világításnak." Juronics Tamás egy interjúban így fogalmaz: „Szórakoztatni és elgondolkodtatni szeretnék. Olyan totális színházi élményt nyújtani, amely jóval összetettebb annál, hogy csak a tánc felől közelítsem meg. A mozgás csak az egyik eleme a táncszínházi élménynek. Fontos szerepet kap benne a komplex színházi látvány, a fény- és hangeffektek, a kidolgozott színészi játék."
A közönség, és a táncszakma köreiben egyre nagyobb érdeklődéssel fogadott, sajátos szellemiségű, a magyar táncosok mellett magas technikai tudással rendelkező külföldi (német, svájci és olasz) táncosokkal bővített Szegedi Kortárs Balett rövid idő leforgása alatt az ország meghatározó – nemzetközi szinten is elismert, - modern együttesévé vált. A vezető koreográfus munkái (az egyre markánsabb Juronics-koreográfiák) mellett, neves külföldi alkotók készítettek darabokat a társulatnak: többek között Roberto Galvan, Itzik Galili, Myriam Naisy, Vera Sander, Ben Craft. Fuchs Lívia tánctörténész, szakíró akkor így értékelt: „A rutin és középszerűség uralta balettéletben egyetlen művészcsapat munkája egyenletesen magas színvonalú, a klasszikus alapoknak rég hátat fordított Szegedi Kortárs Baletté. A kis létszámú társulat minden bemutatója fontos eseménye táncéletünknek, mert újból és újból az európai táncművészet jelenével szembesít, hiszen repertoárjának felét kortárs vendégalkotók jegyzik, miközben az együttes sajátos arculatát is építgeti állandó koreográfusa, Juronics Tamás révén."
A hazai sikerekkel párhuzamosan számtalan külföldi vendégszereplésen mutatkozott be az együttes, többek között Izraelben, Irakban, Németországban, Hollandiában, Angliában, Belgiumban. Juronics első, egész estés koreográfiája, a Polner Zoltán szegedi költő népi eredetmondákat tartalmazó gyűjteményes kötete nyomán készült Sárember (1996), már egy érett alkotó kiforrott műve, egy tehetséges, sikeresen felépített társulat számára. Ahogy Pór Anna írja: „a Sáremberben tökéletesen érvényesül szuggesztív táncos személyisége és jellegzetes ironikus koreográfusi látásmódja. [...] A népi filozófia humorának és a»kortárs« koreográfia szarkasztikusan eltávolító szemléletének egybevetése önmagában is telitalálat." és a darabról szóló recenzió végén még ezt olvashatjuk: „Az előadógárdából szinte senkit sem lehetne kihagyni. A Szegedi Kortárs Balett tizennégy táncosa egyaránt fölényesen műveli az akrobatikus technikát és ugyanakkor művészi kifejezőkészségük is figyelemre méltó. Az új műsor reményt ad arra, hogy újra tovább színesedik az együttes palettája, és a mozgásnyelv gazdagodásával még újabb lehetőség nyílik a táncos egyéniségek megmutatkozására." A repertoár építése ezt követően a montázsokra, vagy kortárs zeneszerzők (pl. Balanescu, Eötvös, Ligeti, Pärt) műveire alapuló modern táncszínházi darabok mellett, a zeneirodalom legfontosabb klasszikusaira (Pergolesi, Mozart, Bach, Beethoven, Liszt, Chopin, Csajkovszkij), illetve a két óriás, Bartók és Sztravinszkij műveire készült koreográfiákkal folytatódott. Elkészült Juronics saját Mandarin-variációja, a Tavaszi áldozat, a Fából faragott királyfi, a Carmina Burana, a Requiem, a Tűzmadár, a Bolero, a Carmen, a Menyegző és a Hattyúk tava újraértelmezése. A csodálatos mandarin (1999) juronicsi megfogalmazását Koltai Tamás színikritikus fontos mérföldkőnek találta: „Korszakalkotónak vélem Juronics Mandarinját, tánc és teatralitás, mozgás és szcenika kongeniális ötvözetének. A szenvedélyben a horrort, a horrorban a szenvedélyt megmutatni, ez olyasmi, ami érzésem szerint nagyon közel áll a Lengyel-Bartók–eredetihez, még ha változtatott is a szüzsén (…) Realitás és expresszivitás egészen különleges, magas színvonalú egységben valósul meg, ami érdekes módon összecsengeti a produkcióban a keletkezés korát és napjainkat. „ A Carmen komoly sikere kapcsán Kaán Zsuzsa kritikájában így fogalmaz: „a Szegedi Kortárs Balett ismét bebizonyította: igenis, lehet a kortárs tánc nyelvén magyar társulatnak is világszínvonalút nyújtania. Igaz persze, hogy ehhez legalább egy Juronics-léptékű koreográfusra és egy, a kortárs tánc nyelvezetét a Szegedi Kortárs Balett szintjén használni tudó együttesre van szükség."
Mára Juronics nemzetközileg is elismert alkotóvá nőtte ki magát, akinek nevéhez több mint 50 koreográfia fűződik. Alkotásaiban filozófiai és érzelmi szálak sajátosan keverednek intellektuális motívumokkal. Műveit az általa megírt történet, a letisztult és egységes formavilág, valamint a dramaturgiai szerkezet átgondolt találkozása teszi katartikus élménnyé. A látványos színpadkép, a világítás, az effektek és a zene fontos, integráns része műveinek.
Végezetül részlet Pataki András táncos-koreográfusnak, a Szegedi Kortárs Balett igazgatójának és barátnak - Juronics Tamás akadémiai székfoglalója alkalmából készült laudációjából: „Stravinsky és Bartók a kedvencei közé tartozik. Legendássá vált a Menyegző, a Tavaszi Áldozat, az Orpheo, A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi, a Táncszvit. Itt kell megemlítsem Carl Orffot, akinek híres Carmina buranájára tánctörténeti remekművet alkotott. A több mint 200 előadást megélt koreográfiával a társulat szinte az egész világot bejárta. Minden darabjában fellelhető az egyedi stílus, amelyet az akrobatikus kortárs tánc mozdulatvilága és a látvány hatását fokozó táncszínházi elemek jellemeznek. Alkotásaiban a mély érzelmek és gondolatok sokrétű színpadművészeti szinten jelennek meg. Színházi gondolkodása, alkotói érzékenysége, zenei intelligenciája arra készteti, hogy más színpadi műfajokban is kipróbálja magát alkotóként. Rendez prózát, Molnár Vörös malmát, Gogol Háztűznézőjét, színpadra állít musicalt, a Hair-t, a West Side Story-t, de igazán az opera világa vonzza. Ezen a területen is maradandót alkot. Osztatlan siker A kékszakállú herceg vára, a Háry János, a Rigoletto, a Hoffmann meséi, a Traviata, a Francesca de Rimini, a Faust elkárhozása. Mind e mellett alkalmazott koreográfusként is szívesen dolgozik más rendezők mellett. Sikeres és elkötelezett színházi szakember. Korszakos alkotó."
[2016]