Életrajz

Serfőző Simon 1942. október 24-én született Zagyvarékason, Serfőző Simon és Dora Ilona gyermekeként.

Általános és középiskolai tanulmányait Szolnokon végezte. Onnan csakhamar Budapestre költözött, ahol segédmunkás, majd betanított munkás volt. Az írással korán kapcsolatba került, és ennek részeként 1962-ben rövid ideig dolgozott a Szolnok Megyei Néplapnál. A katonaságtól 1965-ben szerelt le, ezt követően Miskolcon telepedett le, és ott él napjainkban is.

Az Új Írás 1961-ben közölte első verseit egy rövid önéletrajz kíséretében. Első verseskötete, Hozzátok jöttem címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1966-ban. Ekkoriban már ő is ahhoz a költői csoporthoz tartozott, amely Hetek néven vonult be a magyar irodalomba. (Rajta kívül Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta és Ratkó József tartozott, illetve tartozik ide.)

Negyedszáz kötete jelent meg, és a versesköteteken kívül regények, novelláskötetek, riportok és drámák. Drámáit játszotta a Miskolci Nemzeti Színház és az Egri Gárdonyi Géza Színház. Át az időn és Jövőlátó c. műveit szülőfalujában, Zagyvarékason adták elő.

Szerkesztői tevékenysége is jelentős. 1968-tól a Napjaink munkatársa volt, a folyóirat megszűnéséig. A Holnap főszerkesztőjévé 1991-ben nevezték ki, ez a munkája két esztendeig tartott. Dolgozott az Új Holnap és a Magyar Élet szerkesztőségében is. 1991 óta ő a vezetője a Miskolcon működő Felsőmagyarország Kiadónak, és ily módon a könyvkiadás is jeles tevékenységei közé tartozik.

Tagja a Magyar Írószövetség választmányának, és ő a szövetség Észak-Magyarországi Csoportjának titkára. 2007 és 2009 között elnöke volt a Tokaji Írótábor kuratóriumának.

Pályájáról e sorok írója nevéhez fűződik a Serfőző Simon című kismonográfia, amely 2012-ben jelent meg az Antológia Kiadó gondozásában.

Az életrajzot összeállította: Bakonyi István [2013]

____________________________________

Tanulmányok

1957–1958: Verseghy Ferenc Gimnázium (nem érettségizett le), Szolnok

Munkahelyek

1958–1962: segédmunkás, betanított munkás Budapesten

1962: a Szolnok Megyei Néplap munkatársa

1965–1968: népművelő és terjesztési előadó, Miskolc

1968–1990: Napjaink c. folyóirat, versrovat-szerkesztő, Miskolc, 1975–1990: szerkesztő

1990–1993: Holnap c. folyóirat, főszerkesztő, Miskolc

1993–2022: Felsőmagyarország Kiadó, vezető

Művészeti szervezeti tagság

1982–: Magyar Írószövetség Észak-Magyarországi Csoportjának titkára, 1986–: választmány tagja

2013–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag

Társadalmi, közéleti szervezeti tagság

1990: a Magyar Néppárt országgyűlési képviselőjelöltje

Fészkét is javítgatja a madár – Serfőző Simonnal beszélget Ködöböcz Gábor

Szeretem és tisztelem azokat a mélyről induló, kagylótürelemmel megáldott embereket, akik küzdelmes életük során semmit sem bíznak a véletlenre, és téglát téglára rakva, organikusan és tudatosan építkezve jutnak messzire. Az elhivatottság léleklángjára meg az archaikus életrend örök törvényeire figyelő Serfőző Simon kétségkívül ilyen ember. Valamikor a kilencvenes évek elején lehetett, hogy noteszomba (és szívembe) beírtam a nevét, s azóta megnyugvással tölt el a tudat, hogy birtokomban van egy biztos cím és egy biztos telefonszám. Egy ritka egészséges kedélyű, mókázásra majd' mindig kapható, jó humorú, derűs lelkületű embernek ismerem őt. Olyan embernek, aki körül a szokásosnál jóval több az oxigén, és akinek a társaságában - éppen ezért - élhetőbb az élet. Napjaink magyar irodalmában (és irodalmi közéletében is) párját ritkítja az a fajta pontosság, őszinteség- és fegyelmezettség-igény, ami Serfőző Simon megszólalásait egyszerivé és egyedivé avatja. A közösségi gondokra, a kollektiven elszenvedett veszteségekre és vereségekre figyelmező versekben (Egykék országa; Sintér idő; Vidék, tartomány; Veszteségeink gyűlnek; Ma és mindennap; Örömeinknek szára szakad) a szigorú erkölcs, az archaikus léttörvények mélységes tisztelete és az értéktudatos magatartás határozza meg a lírai alany pozícióját. A hivatalos politika rangjára emelt pragmatikus középszer ultimátumai és revolverezései közepette fájdalmas aktualitással és félelmetes akusztikával szólalhat meg bennünk Serfőző Simon kilencvenes éveket idéző, fiskális létrontással perlekedő Naptalan című versének néhány sora: „ne tudjak / az eltájolt távlatokról, / szavak csendjéről, / hallgatásáról, / ne tudjak / e maga ellen forduló, / magára ártalmas / hazáról, / e völgyekkel ásító / közömbös időben, / föl ne neszeljek / naptalan / napjaimból". A szerző megannyi szövegéhez hasonlóan ez az írás is eszméltető és ösztönző hatású lehet mindazoknak, akik egy magasabb szellemi-erkölcsi minőségű Magyarországot szeretnének látni ebben a hazában.

A felnevelő tájhaza életvilága, illetve az útrabocsátó tanyasi, zagyvarékasi miliő fészekmelege - a fentebb idézeti meglátással összhangban, esetleg azon túlmutatva - mi mindent adott neked lélekben, szellemben, erkölcsben és magatartásban?

Zagyvarékason születtem, Jász-Nagykun-Szolnok megyében, mégsem vagyok odavalósi, teszem időnként hozzá. Esetleg félig csak. Én valójában tanyasi vagyok! S büszkén ki szoktam húzni magam. Igaz, hogy rokonaim többsége a faluban lakott és lakik, de én iskolába elsőosztályos koromtól Szolnokra jártam, dolgozni később Budapestre. Azok arcára emlékszem a faluból, akiknek földjei voltak a határban, a közelünkben szántottak-vetettek, s azokéra, akikkel naponta ingáztam a város és a kis falusi vasútállomás között. Gyakori találkozásom velük volt, s azokkal, akikkel tejhordás közben érintkeztem: anyámmal jártunk ajtóról ajtóra. Bukdácsoltunk az utcamélyeben, az üzlet- és pincelakások mellett, útközben lépten-nyomon hadirokkantakba, koldusokba botlottunk, fuvarosok, szeneslegények, triciklisek hangoskodtak körülöttünk. Ez a miliő volt az, amiben felnőttem; ami még kiegészíthető a vasúton dolgozó krampácsoló munkásokkal, vasutasokkal, a közeli őrházak lakóival, határjáró csőszökkel, dinnyepásztorokkal, más tanyalakókkal. A falubeliek többségét csak látásból ismertem, ismerem mind a mai napig. Nem úgy ők - ami elég nagy szégyen nekem. Magamnál idősebbeknek gondolom őket, s kézcsókommal, jónapottal szoktam köszönni. Jó előre, ahogy ez faluhelyen szokás. Erre megállítanak s rám pirítanak: miért nem tegezem őket; nem emlékszem rájuk? De hát honnan emlékeznék? Gyerekkoromban nem másztam velük a fákat, nem jártam velük fürödni a Zagyvára, közös élmények nem kötnek össze velük. Akkor ők honnan ismernek? - faggatom magam; amire nincs válaszom. Míg élek, restellhetem a tudatlanságom. Pedig azt tartom magamról, hogy nem az a fajta vagyok, aki méterekkel a föld felett jár. Az a tizenhat év, amennyi idő alatt a falutól négy-öt kilométerre felnőttem, ennyire behatárolt volna? Csak azoknak az arcát, nevét tudtam megőrizni, akik a köves út végi kis bakterház és a város között húzódó vasútvonal környékén éltek? Azokét, akik elkergetve a barázdákból, az ingázó vonatokra kényszerültek, s mehettek Isten hírével? Ezek közül az emberek közül való vagyok, én őket ismerem, hiszen elkerülve otthonról, magam is az ő sorsukat éltem. Ha tőlük eltérő módon is, a számkivetettekét. A kálváriás sorsúakét. Akikben örökös volt a hazavágyódás az albérletekből, munkásszállásokból. Ahol a kenyérhéját összegyűjtötték, s vitték haza a malackának. A munkásruhát, munkásbakancsot hazavitték. Akik a városokban is falusiak maradtak. Ha nem kallódtak el, meg tudták őrizni magukat. Hányan jutottak lejtőre, sehova-utakra: ki tudja? Ki tudja, hogy én hogy tudtam elkerülni sokuknak a sorsát, miféle jó szerencse kellett hozzá?

A huszonnégy éves korodban megjelent első verseskönyved (Hozzátok jöttem -1966) óta hogyan alakult, miként változott a költőnek a vershez való viszonya? A negyven év termését bemutató, 2003-as Közel, távol című kötet bizonyára számodra is fontos tanulságokkal szolgál.

Ahol és akik között éltem, máig meghatározzák gondolkodásmódomat, magatartásformámat. Az ő szavuk van a számban. Az észjárásom az Övéké. Ismerem félelmeiket: indulataik bennem is, akárcsak őbennük, ugyanúgy robbannak. A különbség közöttünk, hogy én igyekszem meg is fogalmazni s tudatosítani a közgondolkodásban mindazt, ami megalázó, jelent és jövőt romboló. Erre szegődtem. írásra legtöbbször a kimondás vágya indított, az igazság kimondásáé. Ez indít ma is. Leginkább arra figyeltem mindig, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzam meg a kort, amelyben éltem, az ötvenes-hatvanas éveket: a jövőtlen időket. Aztán az azutániakat. A sohasem könnyűeket. Az írástudónak sorsközösséget kell vállalnia a segítségre rászorulókkal, ha csak annyiban is, hogy szavaival melléjük áll, ami inkább hátrányokkal jár, mint előnyökkel. De ez nem baj. Rászorítja az embert a kitartásra, szigorúvá teszi. Ez meglátszik a munkáján. Ha akarná, sem tudná letagadni.

Számos műfajt magas szinten művelő szerzőként végül is miként határoznád meg művészetfilozófiád lényegét, s hogyan jellemeznéd alkotó-alakító erőid természetét?

Az irodalomnak a teljes élet kimondására kell törekednie. Semmi nincs, amihez köze ne lenne: a múlttól a jelenig, születéstől a halálig. Ezek olyan evidenciák - szégyellem leírni. Muszáj mégis, mert mindig történnek arra kísérletek, amelyek - tapasztalhatjuk - nem is eredménytelenek, hogy az irodalmat megszerzett rangjától megfosszák, bizonyos ügyekben kétségbe vonják illetékességét, fontosságát elvitassák. Méginkább, hogy igazságtartalmait félremagyarázzák. Éppen ezért igyekszem műveimben tisztán, egyértelműen szólni, szeretek szókimondó lenni. Úgy érzem, hogy ezzel a legnehezebb utat választom. Hiszen a cél, hogy az igazság kimondásán túl ezt a szólást a legmagasabb művészi fokon valósítsam meg. S azon a nyelven, amelyet a magaménak tudok. A lehető legmélyebbre kellett ezért magamba leásnom. Onnan, a tudat és az öntudatlanság legalsó rétegeiből felhozni gyerekkori szótörmelékeket, elfelejtett képzeteket, amelyekről már nem is volt tudomásom, elfelejtődött az iskolás- és munkásévek során. Csak amikor már verseket, aztán riportokat, később drámákat, majd a Gyerekidő trilógia első részét kezdtem írni, jöttem rá, hogy a tollam alól olyan mondatok kerekednek ki, amelyek kikoptak a számból, s csak most, a megfogalmazandó mondatok közben buknak ki belőlem. Az írás elvezetett vissza az időben, olyan messzeségekbe, ahol egyenrangúak voltak velem a tárgyak, az állatok, az égi és földi jelenségek, együtt éltem velük, társaim voltak, segítőim a társtalan gyerekkorom elviselésében. Felruháztam őket emberi tulajdonságokkal, akikkel beszélgetni lehetett, odahúzódni melléjük. Teljes életet éltem közöttük. Ennek a világnak az elfogadtatása - elsősorban önmagam számára - nem volt egyszerű dolog. Féltem, nem is alaptalanul, hogy nevetségessé teszem magam, mint bizonyos szavak használatával az iskolás éveim alatt. Féltem az lenni, aki vagyok, s később is, amikor már tollvégre fogtam magam. Kiríttam abból az irodalmi közegből, amely körülvetett. Ezt tapasztalom ma is, amit mára már nem bánok, sőt megnyugvással fogadok.

Az otthonvesztés kínjaiban s az új otthonért folytatott küzdelemben a felsoroltakon túl is sokan osztoztak veled. Költő- és írótársaid (például a Hetek) tanúságtétele, illetve személyes életpéldája valamilyen formában segítette-e, befolyásolta-e a történtekkel való írói, emberi számvetést?

Amikor a Hetek költőivel személyesen is megismerkedtem, túlvoltam azokon az időkön, amikor az otthonvesztés megpróbáltatásaival kellett szembenéznem. Ami azonban nem jelentette azt, hogy odahagyva Zagyvarékast - a budapesti kitérő után - Miskolcon hamarosan otthonosan éreztem volna magam. Nemhogy otthonosan, biztonságban sem: léggyökereim szinte a semmibe lógtak. Sokáig átmenetinek, ideiglenesnek gondoltam az itteni életem. De visszafelé már nem vezetett út, hiába látogattam gyakorta haza, maradásom nem volt. Nem látszott más lehetőség: az új helyemen kellett megkapaszkodnom. S ehhez segítséget nyújtott, hogy azok közül a már nem is pályakezdő költők közül - többük neve már 1956 előtt feltűnt az irodalmi folyóiratokban -, akikkel 1961 körül indultam az irodalom kaptatóira, többen vidéken éltek. Példát mutattak, hogy innen is célba lehet juttatni szavunkat. Amihez persze le kellett küzdeni a vidéken élés hátrányait. Hasonló életsorsukkal bátorítottak, hogy ne hátráljon meg az ember. Úgy éreztem, ahogy nekem órájuk, barátságukra; nekik is szükségük van rám, hogy erősíteni tudjuk egymást. Ne legyünk egyedül, magunkra maradva abban a kietlen világban, amely körülvett bennünket. Annak az alulsó Magyarországnak a világa, amelyben az itt élők évtizedes tragédiája lezajlott. Hiába voltak a rettenetes neki- feszülésű kapaszkodások felfelé, szomorú volt látni, tapasztalni, hogy a létesélyek félbeszerbe maradnak, a kibontakozás előtt miként zárulnak be az égtájak.

Meglátásom szerint ez nemcsak a folklór archaikusabb rétegéhez, hanem egyszersmind a bartóki tiszta forráshoz való visszatérést is jelenti. A poétikai beszédmódok és líramodellek sokfélesége, egymást feltételező, ám nemegyszer egymást kizáró paradox párhuzamossága közepette miféle inspirációkra vagy nyitott, s milyennek látod a jellegzetesen serfőzős költészet esélyeit, távlatait?

Úgy fogtam, fogok mindig egy-egy munkához, vershez, esszéhez, novellához, mint akár mely dolgomhoz: el kell végezni. Az első sorokat nehéz csak leírni, a fogást megtalálni azon, amin íróilag túl kell jutnom. Azt gondoltam, a rendszerváltozás után, ha volt egyáltalán - talán annyi csak, mint mikor a verebek az egyik ereszről átrebbennek a másikra az írónak kevesebbet kell majd foglalkoznia közügyekkel, közösségi gondokkal, visszamaradottsággal. Ha nem is kell önmagába fordulnia, nem lesz szükség folyamatosan tiltakozni az emberek kijátszása és kihasználása ellen. De mintha semmi nem változott volna. Több félelem van az országban, mint bármikor. Annak idején szociális piacgazdaságról volt szó, s mára odajutottunk, hogy a megélhetés gondjaiban bukdácsolnak a fél ország falu- és városszélének lakói, a nagycsaládosok, öregek: a szájukba mit tesznek, mivel fűtenek? Ki gondol velük? A politika gondol-e? Persze, amikor szavazni kell. Akinek van valami kis őriznivalója, retteg, hogy akinek nincs, reggelre elviszi. Aki eddig szólni merészelt, jobban teszi, ha hallgat: az állásával játszik. Ha kipenderül a munkahelyéről, hamarosan a családja is kipenderítheti. Irány az utca, a kocsma, várja éjszakára a papundekli-ágy. S nincs szolidaritás! Mint ahogy nincs együttérzés, együvé- tartozás-tudat a határon odaát maradottainkkal. Félünk, mert félelmet keltettek bennünk, hogy ránk szabadulnak, kenyerünk se lesz, mert eleszik előlünk. A katasztrofális népességfogyást nem érzékeljük: máig nem akarják, hogy érzékeljük. Lagzi Lajcsira figyelünk, ő a sztár. Tapsolni, mulatni akar az ország. Nem szembenézni öklelő gondjainkkal. Inkább öregszik, s önmaga ellen fordul, szikék élére hányja magzatait. A bajok tudatosítása elől az irodalom nem térhet ki. Felelősséggel tartozik azokért, akiknek érdekében az igazságot ki kell mondani. S ha nem piszkolódott be hamissággal, a tiszta szó - nem lehet kétség felőle - megtalálja olvasóit. Hasznos erővé válik.

Magam is azt gondolom, hogy mindenekelőtt szeretni kell a tárgyat, mert igazából csak a szeretet tartozik a tárgyhoz. Rilkével vallom, hogy a költőkhöz, a versekhez csak szeretettel lehetünk igazságosak. A szeretet primátusát megfogalmazó tanítás régóta ismert: ne akarj fontos lenni, csak szeress, és fontos leszel. Ráadásul a hívő és nem hívő ember között is a szeretet lehet a legfőbb kapocs. Az evangéliumi esztétikához közel álló s a fenti jellemzést elfogadó szerzőként miben látod a szeretetelvű magatartás néhány legfontosabb művészi-emberi hozadékát?

Mintha saját tulajdonom lenne, ragaszkodom a bennünket körülvevő világhoz: állataihoz, tárgyaihoz, a földhöz, a föld növényeihez, minden élőlényhez. Szeretem alkonyait, nap felkeltéit. Jó megmártózni a szülőföld melegében. Elutazni is jó innen, mert ismerős tájakon visz a vonat. Itthon vagyok ebben az országban, ismerem felemelkedéseit s alázuhanásait. Szégyellem szégyellnivalóit, s büszkeséggel töltenek el példaadó nagyjai. Igaz, hogy én még az osztályharcos történelmet tanultam, de már akkor felmerült bennem, hogy a magyar nemesség csak a nép kiszipolyozásában jeleskedett volna? Hiszen ott voltak az ellenpéldák: Zrínyi, a Hunyadiak, Rákóczi, Bocskai, s lehetne sorolni. S az is szöget ütött a fejembe: mi lenne, ha Berzsenyi Dániel, Madách, Kölcsey például az ötvenes években élt volna, amikor a kuláklistázások folytak? Őket is meghurcolták volna, mert húsz hold földnél többel birtokoltak? Kitelepítették volna a Hortobágyra? A mindenkire vonatkozó megbélyegzéseket sem a valamikori idők szereplőire, sem a későbbiekre nézve nem fogadom el. Mindig tiltakoztam a megvádoltság ellen, hogy mi más népekkel összeférhetetlenek, békétlenek lennénk, amikor ennek épp az ellenkezője igaz. Szüleim példáját hozom ide: azért, mert összekülönböztek valakivel, még nem fogható rájuk, hogy gyűlölködők lettek volna. Bizalommal közeledtek mindenkihez, segítőkészen állva azok mellé is, akikről később bebizonyosodott: visszaéltek jóhiszeműségükkel, becsapták őket. Nem voltak senkinek a bérencei, mint amivel egy időben megvádolták a hozzájuk hasonló embereket. Ok csak elismerték azoknak a gazdálkodóknak az igyekezetét, akik megdolgoztak azért, amit gyarapítottak maguknak. Voltak, akik bekiabáltak egyszer a tanyába - stráfkocsival, a közeli dűlőn vitték őket a közösbe terelt szántásokra dolgozni, hogy harácsolok vagyunk, mert a szüléimét csak lótni-futni látták mindig, s éppen másfél hold földet vettek akkoriban. Pedig dehogyis voltak ők harácsolok: csak szerették a munkát, s ki akartak kapaszkodni a mélyből. S nem mások irányítása alatt, a maguk esze szerint akartak élni. Őtőlük tanultam meg tiszteletét a szorgalomnak. Őtőlük minden élő teremtménynek és minden élettelen tárgynak a megbecsülését. Fontosságát a fűnek, a fának, a szélnek, a csillagoknak - mindennek, ami a világon van. Hiszem a létezésük okát: nincs semmi, ami égen és földön felesleges lenne. Gyerekkoromban a rozsdás, elhagyott szöget is fel kellett venni az úton, hátha hasznosulni tud. S előbb-utóbb megtalálta a helyét. A kalapácsnak kellett csak kicsit segíteni rajta. Ilyenkor jegyezte meg apám: legalább most már nem a porban hányódik. S a lábamba se megy bele - gondoltam én. Vagyis nem lett „útonálló" - fűzi most tovább a képzeletem. S elfogadva, hogy a tárgyakhoz, állatokhoz is úgy viszonyultunk, mintha azok is emberi lényekként viselkedtek volna, már nem okozott meglepetést számomra, hogy amikor ősszel felszántatva a ház körüli két hold földet, anyám egyszer csak azt mondta: szegény, most már hadd pihenjen. Majd tavasszal vetünk bele megint valamit. Olyan szépen mondta ezt, hogy a lélegzetem is visszafogtam, s igyekeztem csendben lépdelni, szinte lábujjhegyen, nehogy a nyugalmát megzavarjam. Pedig már nem voltam kisgyerek, mégis elhittem, hogy amit mondott, komolyan gondolja. Szívében tele szeretettel, amit belém is átplántált. Őrzöm magamban azóta is.

A hitelesség és tisztaság - különösen a művészetben - valóban kardinális kérdés. De félő, hogy nincs rá recept, ráadásul a Serfőző-típusú ártatlanság a mai világban már-már kivételnek számít. Egy idekívánkozó versed (Mint az üvegen) emlékezetes szépségű sorait felidézve, parafrazálva, pró vagy kontra hogyan árnyalnád a rólad alkotott és egyre inkább kánonba kívánkozó portrét?

Az állítással, de a feltett kérdéssel is nehezen tudok mit kezdeni. Legszívesebben el is hárítanám magamtól. Viszont nem lennék őszinte, ha nem vallanám be, hogy nagyon is foglalkoztat időnként: ki vagyok, miféle ember lakik bennem? S nagyon nehéz tetten érni. Döntéseim, cselekedeteim mögött ott sorakoznak szinte mindig a vívódásaim. Sőt azok után is. Meggyőződéseim csapatokban kísérik a kétségeim. Amikor azonban döntenem kell, nincs kapkodás, se habozás bennem. Számomra az írásaimmal sem az a gond, hogy amit megfogalmaztam, az igaz-e, hanem hogy elég pontosan fejeztem-e ki magam, mennyire árnyaltan, a művészi megvalósítás milyen szintjén? S leginkább ez utóbbi szokott nyomasztani. Ezért visszamenőleg is hajlamos vagyok belejavítani a szövegeimbe. Ezt, úgy érzem, kötelességem megtenni. Fészkét is javítgatja a madár. Nem biztos, hogy időtállóbb lesz, de az ellenkezőjére sincs bizonyíték. Azt szeretném, hogy akik olvassák munkáimat, sokaknak teljék kedvük benne, s eljussanak hozzájuk az üzeneteim. Hatni tudjanak. Ez fontos számomra, mert nem magamnak akarok írni. Vannak, akik erre vállalkoznak - én nem tartozom közéjük. Nem ítélkezem felettük, mert értékek azon a fertályon is születhetnek, születnek is minden bizonnyal. Csak éppen nem igazodom hozzájuk, sem másokhoz. Nem is tudnék; nem tudok efféle hajlandóságomról. A magánéletemben is ez a magatartásom irányít. Különben tévutakra kerülnék. Ismerősek ezek is számomra. A kísértéseket nemcsak azért tudtam magamtól távoltartani, mert kézzel-lábbal védekeztem ellenük. Ezért is persze, méginkább, mert az elvárásaiknak nem feleltem meg. Alkalmatlan voltam rá. Ami nem egyezik a meggyőződésemmel, vállalhatatlan a számomra. Engedékenységem elárulna azonnal, nem tudnám takargatni. Ehhez is képesség kellene, ami nekem, úgy látszik, nincsen.

Sokan leírták már Serfőző Simonról, hogy az irodalmi életben való megjelenésétől fogva roppant tudatosan és szervesen építkező embernek mutatkozik, aki a minőségeszmény jegyében alakítja önmagát, és mélységes felelősséggel formálja környezetét. A Napjaink rovatvezetőjeként, a Holnap főszerkesztőjeként, az írószövetség észak-magyarországi csoportjának titkáraként, választmányi tagként, a Tokaji írótábor egyik életrehívójaként és kurátoraként, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia miskolci területi csoportjának tagjaként, a Felső- magyarország Kiadó vezetőjeként egyaránt az állandó készenlét, a folytonos szolgálat belső lélekhangjára figyel. Tamási Áronnak Kovács, Imréhez küldött szavait idézve: „Akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme." Miféle gondok redőzik a pásztor homlokát, s milyen hiányérzetekkel küszködik, amikor ma végigtekint a nyájon?

Már nem is gondok, inkább sötétlő aggodalmak felhőzik az arcom. Derűlátónak kellene lennem, nehogy amiktől tartani lehet, megidézve azokat, bekövetkezzenek. A falra festett ördög nehogy megjelenjen. De hát már látni a szarvát, patáját: megidézni se kell. A képünkbe vigyorog. Hiába voltak a figyelmeztetések - kit érdekelt? A jól élőket biztosan nem, hogy széles néprétegek élnek a szegénység-soron, bérházzugokban, botrányos körülmények között. Akinek munkája, keresete van, nem érdekli, mi lesz azokkal, akiknek nincsen. Forduljanak fel! Ilyen véleményeket is hallani. Akik nem élnek cigányokkal szomszédságban, egy faluban, azokat mit érdekli, miféle indulatok elszabadulására lehet számítani? Ezeknek elébe kellene állni! Mit érdekli a politikát, hogy egykét évtized alatt két megyényi népesség tűnt el Magyarország térképéről? A népességfogyást még segíti is az iskola- és postabezárásokkal, vasútvonalak felszámolásával. Hogy történhet meg, hogy gyerekek éhezzenek? Az ország ipari, kereskedelmi vagyona kiárusítva. Erre a sorsra jut hamarosan a vasút, erre juthat a föld. Humán befektetések nélkül csődbe megyünk, világosan látszik. Elherdálódik minden, ami viszonylagos önállóságot biztosítana az országnak. Amivel gazdálkodni tudna - fenntartani iskolát, kórházat, kulturális intézményeket -, bevétel alig. Az államadósság nagysága beárnyékol jelent, jövőt; lassan már a kamatját se tudjuk fizetni. A nemzetközi pénzintézetek kötélvégre fogottjai vagyunk. Ezek a tények közismertek-e? Aki tud, menekül a feketegazdaságba, nyugdíjba. A kiskapuk nem győznek nyílni-csukódni. A törvény betartása csak a kisemberekre vonatkozik - a bankokra, hivatalokra csak részben. Packázhatnak velünk. Félre lehet bennünket tájékoztatni, becsapni, az igazságot hazugságnak állítani, hagyományainkból csúfot űzni - következménye nincs. Illetve van: tapasztalhatni az ország morális állapotán. Úgyszintén megvezetettségén. A demokrácia erkölcsi alapjai megsüllyedtek: egyébként is olyanok voltak, amilyenek. Milyen jövő várhat így ránk? Gondtalan aligha.

A Püski Kiad ónál korábban megjelent életmű-sorozatod köteteit (Gyerekidő, regény - 2002; Közel, távol, versek - 2003, Mindenáron, drámák - 2005) hamarosan követheti egy újabb, többnyire rövidprózai írásokat tartalmazó kötet. A készülő könyvről, további terveidről és egyéb folyamatban lévő munkáidról kérdezlek végül abban a reményben, hogy ez rajtam kívül is sokakat érdekelhet.

Mostanában újra verseket írok. Szüléimét az elmúlt években temettem el. Hiányuk nagyon fáj. Siratóversekben búcsúzom tőlük. Búcsúzva a kortól is, amelyben éltek. Amely kevés örömmel szolgált nekik: inkább a gondot etette velük. Az állandó hajszában fogytak el, száradtak ki az időből. Az írással - belátom - semmit nem tudtam rajtuk segíteni. Vagy az írás nem is arra való, hogy segítséggel legyen másokon? Csupán megenyhülésére szolgál a léleknek? Amiben azonban biztos vagyok: egyetlen közösség sem élhet úgy, hogy a sorsa kibeszéletlen legyen, csendbe, hallgatásba merüljön. Különben az összetartozásának eresztékei megroppannak, a jövője kérdőjeleződik meg.

(2007. február, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)

Párhuzamos életutak