Életrajz

Kodolányi Gyula író, műfordító, amerikanista, a Magyar Szemle (1991-től) és a Hungarian Review (2010-től) főszerkesztője.

1942 január 23-án Budapesten született. Házastársa Illyés Mária Anna (1941) művészettörténész, filológus. Gyermekei Bálint (1976); Judit (1978). Édesapja, dr. Kodolányi Gyula (1911–1984) mérnök 1945 után a magyar rádióadó hálózat egyik ujjá építője és megteremtője. Édesanyja született Asztalos Judit (1914–2006). Nagybátyja, Kodolányi János író, anyja unokatestvére Veress Sándor zeneszerző, öccse Kodolányi László János szobrász, ötvösművész.

Iskoláit Budapest XI. kerületében, majd 1956–60 között ugyancsak ott, a József Attila Gimnáziumban végezte.

1960-ban a budapesti Műegyetem Gépészmérnöki Karára járt, 1961–66 között az ELTE-BTK angol szakára. Magyar szakból öt félévet végzett.

1966–1970-ig a Corvina Kiadóban angol szerkesztő, részt vesz a modern magyar költészet angolra fordításában.

1970–1985-ig az ELTE-BTK Angol Intézetében angol és amerikai irodalmat tanít tanársegédként. 1985–89 közt az ELTE-BTK Összehasonlító és Világirodalmi tanszékén modern irodalmat, adjunktusként.

1989-ben az ELTE amerikai tanszékének társalapítója.

Anglistaként és amerikanistaként ösztöndíjakkal tanulmányutakra megy: The British Council, London (1969–70); ACLS kutató ösztöndíj, Yale Egyetem, USA (1972–73); az MTA ösztöndíjas aspiránsa amerikanisztikából (1972–75); Fulbright Professzorként tanít amerikai és magyar irodalmat a California Egyetem Santa Barbarai campusán az USA-ban (1984–85); Wilson Professzor, College of St.Mary's, Moraga, California, USA (1991); vendégprofesszor Emory Egyetem, Atlanta, USA (2004–2009); vendégprofesszor Santa Barbarában, California, USA (2004 május).

Első verskötete 1981-ben jelenik meg, első esszékötete 1999-ben. Máig több mint tíz könyve. A tenger és a szél szüntelen (versek, 1981), Ökológiai Kapcsolatok (szerk., Endreffy Zoltánnal), Hatalmak (versek, 1989), A kormányzó halála (táncjáték, társszerzők Josef Nadj, Szabados György, Theatre Jel, Párizs, 1989), A lét hálói (műfordítások, 1991) Január (versek, 1997), Kentaurszárnyak (esszék, 1999), Táncban a sötéttel (versek, 2002), Amerika ideje (esszék, 2003), A hullám taraja (2006, esszék), A fény rétegei (esszék, 2010), Járj merre tetszik (versek, 2011).

1970-től amerikai és brit szerzők szöveggyűjteményeinek és munkáinak fordítója és szerkesztője (William Carlos Williams, Henry Adams, Lewis Mumford stb.).

Munkahely, oktatói tevékenység

1978–1988 az ellenzéki mozgalmak, többek közt a Duna Mozgalom résztvevője. 1988-ben az MDF alapító tagja, 1990-94-ben az első demokratikus kormányban címzetes miniszterelnökségi államtitkár, a Miniszterelnök külpol-i tanácsadója.

1991-2004 a Magyar Mozgókép Alapítvány nemzeti kuratóriumának tagja, 1992-1996-ban a Hungária Televízió Alapítvány (Duna TV) Alelnöke, 1996-97 igazgatósági tagja.

1992-2017 között a Magyar Szemle havi folyóirat alapító főszerkesztője, 2017-től a szerkesztőbizottság elnöke

1994-ben állását az ELTE Amerikanisztikai Intézetében feladta

1998-2002-ben a „Színkép" heti kulturális műsor TV2, Bp., főszerkesztője, művészeti vezetője.

2001–2005-ban a köztársasági elnök tanácsadója.

2004-2009 között az Emory Egyetem, Atlanta, USA, Senior Visiting Professora, vezető vendégprofesszora, tárgyai: magyar és középeurópai kultúra és politika, versírás és műfordítás angolul

2010-2020 A Hungarian Review (Budapest) kéthavi angolnyelvű folyóirat alapító főszerkesztője, Editor-in-Chief. 2021-től főmunkatárs, Editor-at-Large

2020-tól az Országút című kétheti lap szerkesztőbizottságának elnöke majd tagja

Művészeti, társadalmi, közéleti szervezeti tagság/funkció

1974(?)-től a Magyar PEN Klub tagja

1994-től a Magyar Szemle Alapítvány társalapítója, kuratóriuni tagja

A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökségi tagja.

2016-tól a Magyar Írószövetség örökös tagja.

2021-től a Prima Primissima Alapítvány (Budapest) kurátora

Kodolányi Gyula: A költészetről és a pályámról

Szoktuk mondani, egyáltalán nem pusztán csak idézőjelben és nem ironikusan, hogy a Múzsa szeszélyes – akár a pszichére gondolunk, akár egy áttűnő Múzsa-alakra az életünkben. Ahogy hirtelen elkap bennünket egy ihlet, ugyanúgy egyszer hirtelen magunkra hagy. Valami enyhítheti ezt a félelmetes kiszolgáltatottságot – a költő tudatos lelki tréningje. Addig tudok verset írni, én legalábbis, amíg fenn tudom magamban tartani azt a típusú kontemplációt, amelyben a Múzsát itt tudom tartani – vagyis kapcsolatban maradok a pszichében kavargó dolgokkal, oda tudok jutni a forráshoz újra meg újra. Ehhez persze nagy csendek kellenek és hallgatások, és oldottság, amelyben magunkhoz tudjuk engedni az új élményeket. Az ember ilyen módon próbálja fenntartani az inspirációt, ami lényegében a formának és a léleknek is az inspirációja.

Ha az embernek hosszabb pálya adatik, akkor végigcsinál néhány kordivatot. De ez csak akkor hiteles és meggyőző, hogy ha a versekben mindig ott van az a személyiség, amelyik igazából alkatában nem változik meg. És a nyelvezet, amelyik alkatában nem változik meg, a mondatfűzés, amelyik nem változik meg az intonációjában és ritmusaiban. Egyébként a kordivatokat az ember nem szabad eltúlozza. Különösen amikor fiatalok vagyunk, ezek is gerjesztenek bennünk olyan energiákat, amelyekből művek jönnek létre. De azért azt tudnunk kell, hogy eljön a pillanat, amikor az ember ezeket elengedi, amikor ezek már nem fontosak. Nem fontos az, hogy én avantgárd vagy posztmodern vagyok-e. Ezek fontosak lehettek a pillanatban, mert volt felhajtó erejük – de azt gondolom, hogy kellő távolságból visszatekintve az az érdekes, hogy a vers, ami létrejött ezekben a korszakokban, az maradandó-e, vagy nem. Az avantgardizmus vagy a posztmodern, mint minden kor-szerű művészeti dogma, életszerűtlen lesz, amikor túléli önmagát. Divat-kacat, amelyből kiköltözött az élő test és lélek.

Az új keresése, az énemnek a sok formában való megélése, nekem alkati hajlamom. Akkor lenni avantgárdnak, a 70-s években, amikor én írni kezdtem, a modernizmus második nagy hullámának idején, annak volt erkölcse, és itthon meg még inkább volt egy különös erkölcse. De azt gondolom, hogy elsősorban az volt a fontos, hogy nagyon nagy égboltokra nyílt ki minden irányba azokban az években: a magyar költészetben az előttem járó nemzedék, a Pilinszkyéké, s aztán a miénk is. Igazából mindegy, hogy például Juhász Ferencet modernistának nevezzük-e, vagy Pilinszky Jánost vagy Nagy Lászlót. Ezek a költők óriási nagy nyitásait teremtették meg a magyar költészetnek és a magyar irodalomnak – az archaikus felé is! Olyan termékenységgel, olyan kivirágzással, ami páratlan volt akkor a világon, bizonyosan mondhatjuk. Kitörtek az 1956 utáni lefojtottságból – és mindjárt világraszólót léptek. S ezt kétségtelenül valami ellen is tették, a nap politikai és esztétikai parancsai ellenében. A költészet a világnak olyan részeit vette birtokba velük, ahova eddig nem tudott behatolni, s ez felszabadítóan hatott, modernizmuson innen és túl, politikán innen és túl.

Számomra a hagyomány nagyon fontos lett. A hagyomány jelenléte az írásban: változás az állandóságban, állandóság a változásban. Ha végigtekintek a költészet vagy a művészetek történetén, akkor mindenütt ezt látom. Tehát valami mindig megváltozik és valamit mindig tovább viszünk. Ajándék, amit költő-őseinktől kaptunk, és kissé átformálva adunk tovább. A 70-es években fontosabb volt számomra a változás az állandóságban. Most pedig fontosabb az állandóság a változásban. Tehát most fontosabb nekem az, hogy fölfedezzem, hogy valaki, aki sok évszázaddal ezelőtt élt, vagy akár kétezer éve, harmincötezer éve, az tulajdonképpen mennyire hasonló volt hozzám.

Amikor 1995-ben elindultak bennem a Plótinosz szonett-ciklus versei, létükkel azt üzenték, nekem magamnak is, hogy újjá tudtam születni. Ennek a gyökere 1988. november 4-ig vezet vissza, amikor a köztemető 301-es parcellájának gazzal benőtt, elhanyagolt, betonvas-keresztes mártír-sírdomborulatai és Plótinosz Enneádjainak együttes hatására három oldalas vers bukik ki belőlem szinte egyetlen mondatként. Ezt a verset akkori friss, átfűtött fogalmazványában félreteszem és elfelejtem, és csak 1994–95-ben találom meg – lényegét megtartva, de nagy átírásokkal, ez lett a Talán önként, talán más okból című hosszú szabad versem.

Ez az újra felbukkanó kettős élmény számomra koherenciát adott mindannak, ami velem történt abban az elmúlt hét évben. Akkor értettem meg, hogy az a világ rendje, mégpedig a világnak egy nagyon magas platóni-keresztényi rendje, hogy emelkedünk és süllyedünk. Hogy a lélek leszáll a testbe, az anyagi világba, egyre mélyebbre süllyed, és aztán ismét föl tud emelkedni az isteni felé. Kötődünk személyes dolgainkhoz, dolgokhoz, amiket szeretünk, de ezek a le is béklyóznak bennünket, és miattuk el is veszhetünk, elsüllyedhetünk. Tehát hogy igazából az emberi élet nem más, mint hogy hullámvasút vet bennünket föl és le a szellem és a legmélyebben elesett materiális világ között, de egyben híd és „mozgólépcső" is vagyunk ebben a kozmikus drámában.

Ez tragikus, de felemelő és hallatlanul szép dráma, amelyben a születés és a halál is csak vékony választóvonal. Fölfelé kell és lehet törekednünk, és ez létünk parancsa. Számomra akkor ez a platóni hasonlat, Plótinosz hasonlata a szellem és a lélek és a test viszonyáról, hirtelen magába ölelte mindazt, ami életemben addig történt, és ami történni fog, de akár a szeretteimmel és a nemzetemmel is történt és történni fog. Van tehát feltámadása a szellemnek itt is, ebben a létünkben. Mint ahogy van élő halál, van, aki a halálban él. Ezzel a felismeréssel együtt bekövetkezett bennem akkor egy másik nagy szellemi esemény: az, hogy rímes szonettekbe kezdtem írni ezt a Plótinosz-élményt.

Az a lelki szabadságprogram, amelyik engem modernistává tett, '87 környékén metamorfózison ment át. Amikor felismertem, hogy most egy közösséget képviselek, most lehetségessé válik egy nemzeti közösség újjászületése, abban a pillanatban a nemzet tradíciója által létrehozott régi formák értelmet nyernek és megújíthatók lesznek. A politikában is, és a művészetben is. Ennek logikáját csak a szonett-ciklus befejezése után ismertem föl. Tehát írás közben nem voltam tudatában ennek az összefüggésnek, csak belső költői parancsra írtam ilyen kötött formájúra a stanzákat.

De azóta is tovább írtam, azóta is írok prózaverseket és szabad verseket is. A prózaversben formálható meg a leghívebben az álom, a képzelet és a valóság egybejátszása – nekem kimeríthetetlen inspiráció. 2007 óta pedig elsősorban az foglalkoztat, hogy rímtelen szonettekbe írom a Shakespeare-improvizációimat – a magam imaginációját Shakespeare szonettjeinek nyelvén, világán szűröm át. Mi is ez, nem tudom. Posztmodern „intertextualitás"? Inkább ezoterikus ükunokaság. Furcsa és mégis ismerős bűverővel indít be a szonettek egy-egy félmondata.

Ma is ugyanazokból az energiákból táplálkozom, mint a pályám elején. A régi szellemi témáim bukkannak fel más-más arculattal. És ma is abból táplálkozik a versíró, esszéíró kedvem, hogy nagybátyám, Kodolányi János, és Jékely Zoltán úgy törődött velem eszmélésem idején, hogy Robert Duncan úgy fogadott San Franciscóban, hogy Cs. Szabó László és Szabó Zoltán úgy figyelt mindvégig rám. Ők egy életre szóló töltést adtak, és a mostoha évtizedekben ez vitt engem előre.

Az, amit Nagy Hagyománynak nevezett Hamvas, az az egyetlen érvényes dolog az emberiség történetében, az az, amit élni lehet és élni kell tovább. És vele a nemzeti hagyomány. Hogy úgy mondjam, nekem Rilke számít. Ő számomra abszolút igazodási pont, mint ahogy az említettek is. Ha az ő szellemükkel megerősítve járjuk utunkat, éberen és figyelmesen a mában, akkor azok a dolgok, amiket írunk, használhatók lesznek a jövő számára valamiképpen - vagy pedig nem lesz egyáltalán jövő. De nem tud semmi történni, ami elvenné az érvényét azoknak a dolgoknak, amelyek a sarokpontjai az én világomnak.

[2015]

Kozmikus szél

Kodolányi Gyulával beszélget Gróh Gáspár

Azon tűnődtem, hogy hogy lehet ezt a történetet elkezdeni, hiszen nem a gyermekkorral kell, hanem az írói életúttal, de azért az mégis a gyermekkorban kezdődik és ahogyan a 19. században mindenki 1848-49-hez tájolta be magát, úgy a 20. századi, a mi korunk emberei 1956-hoz. Ráadásul akkor azért már nyilván a világot alaposan látó gimnazista voltál, és úgy gondolom, hogy aki ezt megélte, annak kivétel nélkül sorsfordító élmény volt.

Jellemző az egész alkatomra és életpályámra, hogy egyfelől mindig volt bennem valamilyen komolyság és szellemi koraérettség, másfelől késve értem, kivéve a házasságot. Érzékeltem a politikai valóságot, de a gyermek felfokozott fantáziájával és szorongásával, amelyre a kor elég okot adott. Amikor a Mindszenty per folyt, én hat-hét éves voltam, és anyám éppen kinyitott egy nagy ágyat, hogy nagytakarítást rendezzen, miközben hallgattuk a közvetítést a perről. Én titokban rettegve kémleltem, hogy nincs-e egy kis rádióleadó elrejtve az ágyunkban, mint ahogy az „imperialista összeesküvőknél" volt az szokás. Mert apám „rádiós" volt, elektronikai mérnökként ő vezette a Magyar Rádió műsorszóró rendszerének újjáépítését és továbbfejlesztését a háború után. De azt is jól tudtam, hogy ízig-vérig „reakciós" ember. Rettegtem, mert apám állandóan és hangosan hallgatta a Szabad Európát és a BBC-t. Azt már máshol elmondtam, hogy ő rejtette el a lakihegyi tartalék adót nagybátyám, Kodolányi János útmutatása szerint a Bakonyban. Kollégái segítségével, amikor a nácik elrendelték a felrobbantását a front közeledtekor, s ezzel az újra összeszerelt adóval indult meg az országos rádióadás 1945-ben. Ő úgy csinálta végig ezt a többéves adóállomás-építési projektet, hogy közben egyszer lecsukták a Standard per nyomozása kapcsán vizsgálati fogságra, és csak azért engedték ki hetek után, mert a mérnök kollegái, akik közt volt régi kommunista, azt mondták Gerő Ernőnek, aki akkor újjáépítési miniszter volt, de valójában a rendszer második legerősebb embere, hogy nem tudják végigvinni a munkát Apám szakmai tudása nélkül. Úgyhogy a perkoncepcióból akkor őt, gondolom, kitörölték az ÁVÓ-n. Szüleim a véleményüket a Rákosi-rendszerről világosan jelezték nekünk – Apám egy-egy szavával, fintorával, Anyám egy-egy legyintéssel. S persze halottuk az utcán, pajtásaink közt a Rákosi-vicceket, rigmusokat. „Megnyertük a széncsatát, bezárták az iskolát."

1956 október 23-ára térve néhány osztálytársam, mint például Vasy Géza, tudta, hogy most valami nagyon fontos dolog fog történni és elmentek az egyetemisták tüntetésére - én nem éltem annyira együtt a napi történésekkel. A forradalom során később is eredményesen tudtak visszatartani apámék attól, hogy elmenjek megnézni a harcokat. Azért egyszer majdnem lelőttek, mert ahogyan Kas Iván barátom elevenítette föl nemrég, a harcok szünetében elmentünk kenyérért egyszer hárman, Angyal Jánossal, a későbbi parodistával, aki felettünk lakott a Kanizsai utca 35-ben. Úgy hírlett, hogy a Körtér közelében egy pékségben árusítanak kenyeret, és így elengedtek bennünket otthonról. Ahogy a Fadrusz utcából kifordultunk a Bartók Béla útra, hirtelen, mint a kavicsok, úgy pattogtak körülöttünk a járdán a golyók. Ez volt az az idő, amikor az ávósok cirkáló autókból – mentőautókból is - rálőttek a kenyérért sorban álló emberekre. Még nem is fogtam föl, s meg is halhattam volna ott, alig tizenöt évesen. Volt pajtásom, aki a harcokban elesett. Úgy éltem én a forradalmat át, mint ahogyan a magyarok többsége, nagyon nagy reménykedéssel. Életem meghatározó élménye maradt. Kisétáltunk szüleinkkel a Körtérre, amikor eljött az a néhány napnyi felszabadult, békés időszak, amikor a falak tele voltak röplapokkal, számtalan új újság jelent meg, és őrizetlen perselyekbe, nyitott kosarakba gyűjtötték a pénzt az elesettek családjának. Akkor olyan volt a Körtérnél a hangulat, mint egy búcsúban, mindenki felszabadult volt, és az emberekben túláradt a szeretet. Aztán következett november negyedike hajnala. A Bartók Béla úton, a mi irányunkból özönlöttek be a szovjet tankok a Petőfi laktanya felől, rengtek a falak az óvóhelyen az ágyúlövésektől. Később tudtam meg, hogy apám el akart menni velünk Amerikába. Ő akkor még nagyon fiatal volt, 45 éves mérnök, a szakmájában nagyon elismert, és jó nemzetközi kapcsolatai voltak. De anyám nem volt hajlandó elmenni a négy gyermekkel, márpedig ő igen erős akaratú ember volt. Ez döntött. Mind a kettőjükben nagyon erős volt a magyar érzés és a hovatartozás érzése, de talán így volt törvényszerű: a férfi vállalja a kalandot, a nő mindig a földön is áll. Aztán végigéltük a megfélemlítés éveit, amelyek ott, a Lágymányoson, nagyon súlyosak voltak, és groteszkek is. Egyik szórakozásunk az volt, hogy a régi típusú, nyitott perronos villamosokról menet közben föl-le ugráltunk. Egyszer leugrottam a 18-as villamos lépcsőjéről, még mielőtt megállt volna a Bartók Béla úton a Gárdonyi szobornál, és ott termett két rendőr, bevittek a kapualjba, ott tuszkolgattak és azt üvöltözték, hogy ellenforradalmár vagyok. Egyébiránt a kettős nyelv korszakában nőttünk fel, és ennek tökéletesen tudatában voltunk. Jól tudtuk használni, több-kevesebb megalkuvással és rezzenéstelen szerepjátszással a nyelv hivatalos változatát, ha kellett. Még a legegyszerűbb osztálytársaim is. A József Attila Gimnázium olyan iskola volt, ahol a KISZ megalakulásának évében összesen 17-en léptek be a KISZ-be a jó 600 diák közül. És én egyetlen egyszer sem mondtam a forradalomra senki kedvéért az egész Kádár-korszakban, hogy ellenforradalom. Ehhez nagy higgadtság kellett.

Neked voltak kiváló osztály- és iskolatársaid is.

Sok tehetséges ember tanult ebben a gimnáziumban, későbbi neves zenészek, szinészek, sportolók és tudósok. Reál osztályba jártam és mérnök és matematikus beállítású volt az osztálytársaim többsége, és ők a maguk pályáján nagyon szép karriert futottak később be. De általában nagyon tisztességes, hallatlanul jó értékrendű osztály volt ez, s azt hiszem, ez jellemző volt az egész akkori József Attila Gimnáziumra. Két elemből tevődött össze a diákság, a nagyon konokul rendszerellenes lágymányosi középosztályból és a kelenföldi, albertfalvai vagányokból. Ezek munkásgyerekek voltak, de épp úgy utálták a bolsevik rendszert, mint mi lágymányosiak.

Ez még mindig nem irodalmi élmény, bár katartikus élmény, megrendítő élmény, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valakiből irodalmár legyen. De, azt mondtad, hogy te is Műszaki Egyetemen, illetve felsőoktatásban kezdted el pályafutásodat. Hogyan lett ebből irodalom?

Tévedés volt, hogy a Műegyetemre felvételiztem. Csodálkoztak is az osztálytársaim, hiszen én magyarból, történelemből voltam a legjobb. De apám példaképem volt, és mérnök létére ő adta át nekem a zene szeretetét is. Tehát apám művelt és széles látókörű mérnök volt, és számomra ez volt a követendő példa. Nagy volt bennem a vonzalom a repülőgépek és az autók iránt, és azt gondoltam, hogy ez elég a pályához. Csak amikor elkezdődött a Műegyetem, a maga rettenetes favágásával az alapozó órákon, géptannal és kémiai technológiával, akkor jöttem rá, hogy ez a dolog nem nekem való. Az volt a szerencsém, hogy a nagybátyámhoz akkor már feljártam egy jó éve a szombat délelőtti szókratészi beszélgetéseinkre és kínlódásomat látva ő azt mondta nekem, hogy „hagyd ott és menj el a bölcsészkarra". Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni, mert 1961-ben nem lehetett két egyetemre felvételizni, s különösen akkor nem, ha valahová már jártál. De nem hátráltam meg, le tudtam tenni a bölcsész felvételit magyarból és angolból. Még pedig nagyon sikeresen. Azonban az volt a minisztériumi döntés, hogy dacára a magas pontszámomnak nem vesznek fel, mert egy másik egyetemre járok. Akkor a nagybátyám szólt Aczél Györgynek a felvételem érdekében. Furcsa kétarcú időszak volt ez - egyfelől terror volt, kiadták Kádárék a hivatalos párthatározatot arról, hogy a „népi írók" a felelősek a forradalom kirobbanásáért, másfelől Aczél, aki akkor még formálisan nem is volt a csúcson, személyes kapcsolatot tartott fenn vezető „népi" írókkal, akik 1957 elejétől a közélettől visszavonultak. Valóban az a szellemiség irányította a politikai forradalmat 1956-ban, amelyet az 1945 utáni koalíciós időkben fokozatosan föld alá szorítottak a kommunista hatalomátvétel során. Az a magyar demokratikus szellem, a magyar középnek az a gondolkodásmódja és mentalitása, amit egyébként a népi írók képviseltek. Az úgynevezett népi írók egy nagyon-nagyon széles tábor volt, amelyik Szabó Páltól Erdélyi Józsefig, ha a politikai meggyőződést nézzük, nagy végletek közt terült szét. De a magja, a koalíciós politika körüli holdudvara mindig mérsékelt demokrata volt: Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, a nagybátyám. És oda kötődtek a „polgári" oldalról olyan írók, mint Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Szabó Lőrinc. Ők barátságok révén Illyéshez álltak a legközelebb, de például Szabó Lőrincnek a másik szívbéli jóbarátja a nagybátyám volt. Méltán volt oly jelentős az ideológusok szemében is a népi irodalom.

Ehhez tulajdonképpen annyit lehet hozzátenni, hogy végül is ezt a népi író megnevezést ezt minden nagy és jelentős irodalmi mozgalom esetében, vagy áramlat esetében kívülről akasztják rá a csoportra, amely aztán előbb-utóbb vállalja, mert mit tud tenni?

Óriási derékhad volt ez - de nagy ideológiai és személyes ellentétekkel. Ebben az időben tehát kettős volt a kultúrpolitika arca. A korszak névadójának hangoztatott célja volt, hogy ennek a „népi" gondolkodásmódnak az írmagját is kiírtsák, ugyanakkor, ha cenzúrázva, válogatva is, kiadták azokat a munkáikat is '56 után, amelyek korábban nem jelenhettek meg. Mert valódi, értékes művekre volt szükség ahhoz a későbbi felemás kulturális konszolidációhoz, amelyre ők már a megtorlások idején is készültek. Tudták, hogy nem lehet Rákosi paranoid politikáját hosszabb távon folytatni, nem lehet pártírókkal megetetni az embereket. . Elkezdték a nagybátyám életmű sorozatának kiadását is. Aczél Györgyben nagy volt az affinitás a tehetséges művészek iránt, volt benne jó értelemben vett sznobizmus, ami, mint tudjuk, nem mindig mondható el a kultúrpolitikusokról, a politikusi osztályról. Aczél nyitott, rugalmas, ördögien agyafúrt ember volt. A kommunisták nagyon komolyan vették a kultúrát, ideológiai és politikai tényezőként fogták fel. Ráadásul ez a magyar irodalom plebejus és demokrata volt, és komoly része volt a 30-as években a közgondolkodás átalakításában. Aczélnak fontos volt, hogy személyes kapcsolatokat tartson fenn a vezető magyar művészekkel már pár évvel a forradalom után. A naggyűléseken még Marosán György és Kállai Gyula üvöltözött és gyalázkodott, de Aczél a háttérben már az enyhülés kultúrpolitikájt készítette elő.S ez a kapcsolatrendszer nagy skálán mozgott. Nagybátyámhoz is elment olykor, meghallgatta a véleményét különböző dolgokban. Egy ilyen bonyolult helyzet folytán kerültem én be az angol-magyar szakra a bölcsészkarra, késve, 1961 október elején.

Aczélhoz azt még nyilván hozzátehetjük mindettől függetlenül is, hogy nem utolsó sorban azért volt neki ilyen lehetősége, mert ez pártfeladata volt, mert létezett az az elképzelés is, hogy ki kell fogni a szelet a vitorlából és ehhez Aczél kulcsember volt.

Nem a szelek kifogásáról volt szó – ezek az írók ragaszkodtak meggyőződésükhöz. A jó ösztönű politikusnak viszont egy totális államban is ismernie kell az alulmaradtak gondolatait, lehetőleg a szószólók szájából. Tehát a személyi szimpátia és a pártfeladat, ahogyan te mondod, magas szinvonalúan találkozott Aczél személyében.

Egyébként azért is érdemes ennél elidőzni, mert ennek szerintem nyilván a továbbiakban is lesz jelentősége. Tehát ha most az ember kicsit keserűen azt mondja, akkor erre Aczélnak elég kifinomult eszköztára volt, mert ahogyan a barátkozást és az apróbb gesztusok megtételét gyakorolta, úgy a pletykaéhsége, a korlátlan pletykaéhsége és a 3/3-as jelentések felhasználása tette teljessé ezt a repertoárt.

Aczél gondolkodásmódjában és személyiségében tökéletesen megfért az, hogy későbbi apósomnál, Illyés Gyulánál vacsorázott egy este és másnap reggel betiltotta Illyés egy írásának vagy könyvének a megjelentetését. Fel is készült mind a két fél ezekre a vacsorákra, tehát ezeket a privát találkozókat, amiket egyesek szeretnek mostanában az elvtelen kompromisszumok színterének tekinteni, úgy helyes tekintenünk, nemcsak az Illyés és Aczél közöttieket, mint egy totális rendszerben a nemzet nem formálisan kinevezett képviselőinek a találkozóját a hatalom képviselőjével. Ezek diplomáciai találkozók voltak. Sajnálatos módon a tetszetős kuruckodásainkból hiányzik a diplomácia megértése. Például az, hogy ha két ember leül a fehér asztalhoz, akkor ott nem okvetlenül szövetség, barátság, házasság, vagy más hasonló születik. Két ellenséges hadsereg vezetője leülhet egy asztalhoz, két ellenséges politikai tábor képviselője is – sőt valakinek ezt meg kell tennie a tábora nevében. A permanens háború tarthatatlan életforma. Ez az élet rendje. Kodálynak, Illyésnek és másoknak az volt a szerepe ebben a rendszerben, hogy artikulálják, amennyire lehetséges, és azon túl, a nemzet érdekeit és gondolkodását egy olyan hatalommal szemben, amelyik politikai, formális úton erre nem adott lehetőséget. A kérdés tehát ilyenkor az, ki mit képvisel, hogyan beszél ezeknél az asztaloknál.

Na most nagyon messzire előreszaladtunk, illetve az általános háttért megelőztük. Mert tulajdonképpen még ott vagyunk 1961-től kezdődően a bölcsészkaron. Sokan ezt a hatvanas évek elejét, a Kádári konszolidációt bizonyos mértékig aranykornak tekintik és nemzedékeket kötnek hozzá. Mennyire tűnt ez így?

A konszolidáció 1965 után jött el. Nagyon nyomasztó időszak volt a hatvanas évek első fele. A bölcsészkaron különösen. Annyit tehettél, hogy meghúzod magadat, és élsz a jobb órák és az olvasás nagy lehetőségével. A nagy előadásokon, amilyenek a magyar szaknak az előadásai voltak, Oláh János barátommal jól elüldögéltünk az utolsó sorban és cinkos humorral kommentáltuk egymásnak az ideologikus előadók mondatait. Sziget voltunk, s volt még néhány ilyen sziget, de nem ez volt a jellemző. Nekem a szerencsém az volt, hogy az angol volt a másik szakom. Az angol szak akkor egy nagyon kicsi, marginális szak volt, és ez egészen 1971-72-ig, tehát az új gazdasági mechanizmus kibontakozásáig így maradt. Talán összesen vagy huszonöten vágtunk bele tanulmámyainkba 1966-ban az angol szakon. Ott olyan kollégáim voltak, mint például Szegedy Maszák Mihály meg Jeszenszky Géza – szigetek maguk is, akikkel jól megértettük egymást, és barátok lettünk.

A szak-választás többé-kevésbé mindenkinek az életében sorsdöntőnek bizonyult.

Sorsdöntő volt! Igazánból apámnak köszönhetem az angol nyelvet. Mert apám németes volt, az volt az erősebbik nyelve, de azt mondta nekem, hogy „fiam, az angol a jövő nyelve és azt kell megtanulnod először, majd aztán a németet". És talált valahogy egy deklasszált öreg nénit, '55-öt írunk, vagy '56 elejét, akit megbízott a tanításommal, és ez az öreg néni járt hozzám angol órákat adni. Majd jött a forradalom, s a forradalom után '57-től kezdve a nyugati nyelvek, mint második nyelv oktatása megkezdődött a gimnáziumokban. Óriási szerencsénk volt, mert egy zseniális angol tanárt kaptunk Szirbik Ferencet, aki kisgazdapártiként a forradalomban tisztséget vállalt és ezért büntetésből küldték le a József Attila Gimnáziumba tanítani. Annyira varázsos volt az ő személyisége, hogy mindenki megtanult angolul beszélni ebben a csoportban. Miután Szirbik elment a közgazdasági egyetemre tanítani, én a BBC angol nyelvű programjait kezdtem el hallgatni. Mindenféle műsort – de a BBC-nek voltak kiváló haladó nyelvprogramjai is, és mindez nagyon fölhozott a nyelvértésemben. Tulajdonképpen az angol nyelv teremtette meg számomra a kiutat a Műegyetemről is, mert olyan magas szintre jutottam addigra az angoltudásommal, hogy könnyedén tudtam angolul felvételizni. Hiszen ott a színvonal a hatvanas években is komoly volt - nagyon szigorúan, az első naptól kezdve minden óra angolul folyt. És megint az angol nyelv nyújtott kiutat, amikor a bölcsészkaron, ami előre látható volt, konfliktusba kerültem a magyar kultúrpolitika fő ideológiai tanácsadóinak egyikével. Három-négy is tanított ott közülük a bölcsészkaron irodalmat.

Mond a neveket is.

Ebben az esetben Király István.

Őrá gondoltam én is.

Akkor a piros lámpák kigyulladtak bennem: innen el! És mit hoz a sors? Éppen akkor vált lehetővé, hogy valaki egyszakossá legyen, ha a tanszék, ahová menni akart, az ezt kérte. Így lettem angol egyszakossá a hatodik félévben. Attól fogva minden energiámat az angolszász kultúrára tudtam fordítani. Nem kell mondanom, hogy milyen óriási és csodálatos irodalom az angol, meg az amerikai. De az angol politikai mentalitás és a középkorban kibontakozott angol költői érzékenység nem áll messze a miénktől. Innen kapcsolataink erőssége a reformkortól kezdve. S persze az angol nyelv óriási ablakot tárt cenzúrázott világunkra. Majd pedig az enyhülés kezdetekor, '66-ban lehetővé vált, hogy először menjek ki egy rövid ösztöndíjjal Angliába. És aztán később úgyanígy az első amerikai kutató ösztöndíjak egyikével Amerikába, a Yale Egyetemre 1972-73-ban. Az elzártságból ki tudtam emelkedni, és kint egyenlőként beszélgetni írókkal, professzorokkal és az utca emberével. Már műegyetemista koromban elmentem idegenvezetőnek, hogy anyagilag ne jelentsek terhet szüleimnek. Voltak egyéni vendégek, akik kísérőt, tolmácsot rendeltek. Ilyenek mellé kerültem én. Ennek az lett a következménye, hogy amikor ők nekem ajándékot akartak adni, akkor azt kértem, hogy küldjenek könyvet. Nagy és változatos angol-amerikai könyvtáram alakult így ki, ez alatt a 4-5 év alatt, amíg idegenvezető voltam. Aztán egy idő után az amerikai könyvküldő hálózatok címlistáira is fölkerültem annyi más magyar értelmiségivel együtt, és akkor már nagyon sok társadalomtudományi, ideológiai, filozófiai és, hozzá kell tennem, irodalomkritikai könyvet kaptam. Akadt olyan a turisták között, akiknek tolmácsoltam, mint Whitney Brooks, egy nálam jó huszonöt évvel idősebb kék-vér connecticuti bankár, aki éveken át küldött nekem könyvet. Kisebb könyvtárnyira duzzadtak ajándékai: például Jung, Cassirer, Santayana, Dewey, Jaspers művei. Úgy gondolta, hogy baráti és erkölcsi kötelessége, hogy segítse szellemi tájékozódásomat. Küldte nekem a nagy amerikai prózát és drámát is – Wolfe, Fitzgerald, Hemingway, Faulkner, O'Neill, Tennesee Williams műveit. Feledhetetlen jótevőm volt ő.

Egyszakos, angol szakosként, már értelemszerűen megszabadulva bizonyos ideológiai nyűgöktől, de azért már megint, vissza kell térnünk még mindig egy kicsit ahhoz, hogy azért ezzel a névvel és ezzel a nagybátyával, aki többszörösen beleavatkozik a sorsodba, a szellemi nevelő munkájával és ugye konkrétan az egyetem váltásával, azért ezek alapvető lépések. Alapvető elemek az írói pályád alakulásában. Most a rá való emlékezésekbe ne merüljünk bele, de tulajdonképpen mégiscsak néhány olyan alapvető dolgot, ami címszavakban és tulajdonképpen gondolom, hogy máig hatóan az ő nyomán épült bele az életedbe, gondolkodásodba, arról azért csak kellene egy pár szót mondani.

Igen, azt gondolom, hogy nagybátyám „peripatetikus iskolája" egy külön beszélgetés tárgya kellene legyen. A Szóló hangra című 2012-es esszékötetmben valamennyit fölvillantok a tematikájából ezeknek a beszélgetéseknek. Röviden, nem egészen pontos, de sejtető szavakkal úgy mondhatnám, hogy a nagybátyám a transzcendenciára és az ezoteriára irányította figyelmemet. Tehát azokra a dolgokra, amiket a leghatározottabban utasított el az egész rendszer, mint „idealista mákonyt", „szubjektív idealizmust" és egyebet. A vallás fontosságáról beszélgettünk rengeteget. A vallásról, a szimbólumokról, a mítoszokról, a rítusokról. A mélylélektan gondolatairól. Nyilvánvaló, hogy erős fogadóképesség is volt bennem minderre. Témáink közt szerepelt mindaz, amiről a Hamvas-esszék szólnak, mert hiszen az a tudás szervesen bele volt szőve a nagybátyám a mitológiai regényeibe is. De nagyon fontos volt a nagybátyám számára az is, hogy felébressze bennem a magyar nyelv iránti tudatos szeretetet. És megtanított a valódi történelmünkre is – amelyből a közelmúlt volt előlünk a legjobban elzárva.

Az angolon keresztül is jutottál vissza a magyar nyelv szeretetéhez?

Már sokkal korábban rendszeresen beszélgettünk nagybátyámmal a magyar nyelvről, szóetimológiákról, a középkorról. Aztán a meséket is elemezte. Hozzá kell tennem, hogy abban, hogy költő, író lettem, bizonyosan nagy része van annak, hogy anyám a Benedek Elek meséket olvasta fel nekünk gyönyörűen, meg népköltésből való verseket, amikor még nem tudtunk olvasni. Ő színésznek készült eredetileg. Így nagyon-nagyon korán megfogott engem a magyar népmesék varázsa és egészen különleges világa. És a nyelvezetük. Mert hiszen az, hogy a mesét ki „irodalmiasítja", ki ad neki írott formát, az egyáltalán nem mindegy. Tehát Benedek Elek is a maga nagyon szép erdélyi nyelvén mesél, mint ahogy Illyés is a maga nagyon szép dunántúli nyelvén a saját átdolgozásaiban. És a saját szeretetük nyomát is rajtuk hagyva… De visszatérve témánkra, arra sokáig nem gondoltam, hogy író leszek.

Ebből az érdeklődés, a világra való nyitottság nagyon sok minden abszolút világosan következik és ki is derül, de a költészet még nem. Mikor érezted azt, hogy verset is kell írni, vagy lehet írni?

Azt hiszem, hogy az első kísérleteim, azok valamikor a kései bölcsész koromban. Én sohasem voltam praktikusan gondolkodó ember a magam pályáját illetően és a nagybátyám ebben is rendkívül bölcs volt, mert megértette velem azt, hogy nem az a fontos, hogy mi a definíciója az én foglalkozásomnak, hanem az a fontos, hogy építsem magam föl és akkor majd a sors el fogja dönteni, hogy mi lesz az én helyem. Ő egyszer sem mondta azt, hogy „édes fiam, belőled író lesz". Ez tilos is azt hiszem, egy komoly mesternek ilyeneket mondani. A művészi pálya nagyon nehéz és kockázatos vállalkozás. És én a nagybátyámat – vagy az édesanyám nagyenyedi családi köre révén megismert Jékely Zoltánt - olyan óriásnak éreztem magamhoz képest, hogy ép ítélőképességgel csak azt gondolhattam, hogy ha egy író ilyen csodás ember, akkor belőlem soha sem lehet író. Visszatartott az is, hogy voltak versíró iskolatársaim, akik felolvasták a műveiket ünnepélyeken. Nem voltak igazán jók az irodalom tanáraim, egy sem mondta azt, hogy „kérem, a versnek nem az a lényege, hogy rímje van, vagy időmértéke, hanem hogy a vers és a versírás az egy attitűd a világhoz". Én rímmel nem tudnék írni, gondoltam. Tulajdonképpen a költészet – a költői attitüd - útjára az indított, hogy Jékely Adrienne, Zsoli bácsi lánya, egy zsebbe illő, csodálatos világirodalmi antológiával ajándékozott meg. Szerelmes versek sokszáz oldalas gyűjteménye volt ez a Móra Kiadó Világirodalom gyöngyszemei sorozatából. 16-17 éves voltam és folytonosan, ezt a könyvet olvastam, elejétől a végéig, vagy csak felütve – és megéreztem a vers erejét és hatalmas eszközárát. Majd pedig 19 éves koromban a leendő műfordítót ébresztette föl bennem Szerb Antal remek kétnyelvű 100 verse. De én még ekkor sem gondoltam azt, hogy költő leszek. Igazából a költői pályám ott kezdődött, amikor elkezdtem kínlódni, harmad-negyedéves bölcsész koromban azzal, hogy Dylan Thomas verseit fordítsam magyarra. Nem sikerültek ezek a fordítások és nem fejeztem őket be. Valamikor '65 körül kezdtem verseket írni, néhányat, de azt gondoltam róluk, hogy ezek Pilinszky-utánérzések – tehát ezeknek nincsen létjogosultsága. Azt kell mondanom, hogy majdnem eszelősen igényes voltam, ami azzal függ össze, hogy van bennem egy mérhetetlenül erős vágy a szuverenitásra éppúgy, mint a hűségre és a barátságra. Ez végigvonul az életemen és ebbe már nem fért bele huszonhárom éves koromban sem az, hogy másnak a hangján írjak. Kemény önkritikával néztem a produktumaimat. Az áttörés 1974-ben következett be, amikor 32 éves voltam, és az első prózaverseimet megírtam. Amikor szembesültem velük, mélységesen megdöbbentem. Egészen mások voltak, mint amit eltervezhettem volna - mintha transzban írtam volna őket. Mint az anya, amikor először bámul rá, hogy milyen is az újszülött, akit oly hosszan hordott ki. Megértettem, hogy most nyertem el az igazi hangomat, olyan hangot, amelyen senki más nem szólal meg. Visszatekintve teljesen természetes, hogy ilyen hosszúra nyúlt a gesztáció időszaka költői pályámon. Hiszen én olyan sokrétűen fogtam fel a világot, mint ahogy az Hamvas Béla Karneváljában vagy Ottlik Géza Budájában mutatkozik meg – két hozzám oly közeli regényben, amelyek közül az egyik még meg sem született akkor, a másik pedig nem jelenhetett meg. Hogyan találhatok rá ösztönösen arra a formára és hangnemre a versben, ebben a tömör és intenzív műfajban, amely azt a komplexitást, sokszólamúságot éreztetni tudja – ez volt a megoldandó feladat. És a prózaversben találtam rá ennek első eszményi lehetőségére. A célegyenesbe az amerikai és angol versfordításaimmal jutottam, mert ezekben próbáltam ki, milyen új húrokon játszhat a költészet. Amikor az Új Symposion és a Híd közölte ezeket, 1970-ben, a vajdasági kortársaimmal kialakult barátságaim folytán, azt tekintem a nyilvános költővé üttetésemnek – és jellemző, hogy ez nem Magyarországon történt.

Ha azt mondod, hogy első verseidet Pilinszky-utánérzésnek érezted, ez nyilvánvalóan egy óriási Pilinszky hatást tükröz. Igazán egy hatás akkor érintő, amikor sikerül tőle megszabadulni. Kik voltak még? Mert hiszen azért pontosan ez az az időszak, amikor Pilinszkyn kívül azért ott van Weöres Sándor, ott van Juhász Ferenc, ott van Nagy László és ott vannak az akkori olyan fiatalok, mint mondjuk Csoóri Sándor és mások. Kire figyeltél, vagy ki tetszett?

Akiket említesz, azok szinte mind fontosak lettek számomra, költőként is, személyesen is. Sosem felejtem például azt a nyári vasárnap délelőttöt, amikor a Podmaniczky utca sarkán megvásároltam a friss Kortársat, és benne volt Nagy László egyik nagy hosszú verse – a Menyegző vagy A vasárnap gyönyöre. Felszálltam az autóbuszra, és hazáig elvarázsoltan merültem a csodálatos versbe. Ugyanígy emlékszem vissza a kinyilatkoztatás-szerű pillanatra, amikor a „Babonák napja, csütörtök"-öt olvastam először egy folyóiratban, Juhász Ferenc nagy versét. Aztán „A szarvassá változott fiút". Emlékszem a szürke őszi délelőttre, amikor Pilinszky Harmadnapon cÍmű verskötetét vásároltam meg a Kossuth Lajos utcában, egy kis könyvesboltban a Puskin mozi mellett. És az élet úgy hozta, hogy ezek a nagyszerű költők természetes barátsággal fogadtak bizalmukba, mintha egyenrangú volnék velük, akkor, amikor még egyetlen versem sem jelent meg. Így beszélgetett velem – és Ikával, feleségemmel – Pilinszky egy nyári késő délutánon a Paksi Halászcsárdában, a 60-as évek végén. Így fogadott Nagy László pár évvel később, amikor leültünk a Berlin étterem teraszán, hogy megbeszéljem vele az angol fordításokat, amelyeket a verseiből készítettem, vagy megbeszéljük az ő Charles Olson-fordításainak egyes pontjait. . Úgy figyelt rám komolyan és természetes nyíltsággal, mint magával egyenrangúra, mint aki számít. Ezért is mondom, hogy a költészet, költőnek lenni, az különös attitűd a világhoz, magunkhoz és a nyelvhez – és ezt az igazi költők mind jól tudják, és megérzik a másikban. Valamilyen nagylelkű világra-nyitottság ez – ez a lényege ennek a magatartásnak, amelyben nem nyilvánul meg semmilyen érdek, félelem és féltékenység.

Amikor pedig az első prózaverseimet megírtam, és fogalmam sem volt arról, mit érnek a világ szemében, Juhász azonnal közölte őket az Új Írásban, és a többit is utánuk rendszeresen. Ilia Mihály pedig a Tiszatájban, ugyanígy. A nagylelkű befogadásnak, elfogadásnak ezek a gesztusai óriási megerősítést jelentettek nekem, és erejük elkísért engem egész pályámon, a mai napig. Éppen úgy, mint a nagybátyám vagy Jékely atyai szeretete. Ezért van, hogy bármi érhet a „recepcióban", bármilyen elutasítás vagy közöny, nem tud megérinteni. Mert nekem ezek az emberek adtak önbizalmat, és ők neveltek igényességre. Ők a költői védő szellemeim. És vegyük hozzájuk Robert Duncant, Charles Tomlinsont, Tom Raworthöt és más amerikai és angol barátokat, akikről most nincsen idő beszélgetnünk.

Mondhatni, ebben kiváltságos vagy.

Átvonul egy kettősség az életemen. Egyfelől az, hogy burokban voltam, kívülről nézve különösen. Ez kemény dolog, mert akit így tekintenek, arról azt gondolják, hogy igazából meg nem érdemelt védettséget élvez. A kettősség másik fele az, hogy minden eredményért meg kellett küzdenem. Mert az ilyen embert nagyon komoly kritika és sok elutasítás éri. Rengeteg bezáruló, rám csapott ajtóval találkoztam, és ez máig végigkísért az életemen. Hogy mindez tulajdonképpen nem tudott bennem kárt tenni lelkileg, annak az volt az oka, hogy szeretetet és erőt kaptam az említett védő szellemektől: olyan emberektől, akiket sokkal többre tartottam, mint azokat, akik bezárták előttem az ajtókat.

II. rész

Visszanézve újabb verseid, szonettjeid, könyveid távlatából, hogyan gondolsz vissza azokra az első prózaverseidre?

Azokat a verseket most érvényesnek tartom, tehát a '74 és '79 közötti első nagy prózavers-futamnak a verseit. Szeretem őket, azt gondolom, hogy azok kész, lezárt, sikerült dolgok és jó, hogy vannak. Aztán sokat alakult a pályám, és sok más versformát próbáltam ki - ez nagyon helyes és természetes – de a prózavers-íráshoz újra meg újra visszatérek. A prózavers skálája óriási, és strukturálható is akár ugyanannyira, mint egy rímes vers. .

Időrendben vissza kellene térnünk a hosszabb amerikai ösztöndíjakra.

Mint említettem, '72-'73-ban a Yale-n töltöttem egy évet, Ikával együtt. Akkor végig tudtam látogatni azokat a költőket, akiket addig csak verseikből ismertem és fordítottam. Tehát Robert Duncant San Franciscoban, Denise Levertovot Bostonban, ugyancsak San Francisco mellett Robert Creeleyt, és másokat. Mind nagyon-nagyon kedvesen fogadtak engem, Creeley-vel később is találkoztam, Duncannal volt levelezésünk, meg barátokon át tartottuk a kapcsolatot. Félszeg ember volt, de volt köztünk kölcsönös szimpátia-érzés – és verseit nagyon szeretem. A prózaverseimben biztos, hogy ott van az ő hatása is, mint ahogy a Baudelaire és Rimbaud prózaversek is erősen ott vannak a prózaverseimben, sőt a nagyszerű öregkori Illyés-prózaversek is, amit azokból önkéntelenül tanultam. A második utam '84-'85-ben történt, amikor tanítottam Santa Barbarában és megújultak ezek a barátságok - gyakorlatilag folytatódott az, ami elkezdődött '72-ben és ami azért közben is fennmaradt. Hiszen akkoriban, a '70-es évek elejétől kezdve átalakul a magyar hivatalos politika a Nyugat iránt, kényszerűségből - be akarják hozni a technológiai, a gazdasági lemaradást, és nyitnak. Attól kezdve a legjobb amerikai írók jönnek rendszeresen előadást tartani Budapesten, verset felolvasni a költők a bölcsészkarra is. Eleven kapcsolat élt köztem és köztük, bizonyos angolokkal is. Ami pedig - visszatérve egy mondatodra – az angol nyelvet mint életem egyik nagy és szüntelen élményét illeti: ha valaki olyan mélyen megismer egy másik nyelvet, mint én az angolt, az egyre jobban fogja becsülni és szeretni az anyanyelvét.

Ez apósod meglátása volt. Párizsban, a francia nyelv megismerésekor.

Az ő esetében ez hirtelen és drámaibban történt, párizsi ifjúsága alatt, mint az én esetemben. Sokkal többet tudtam már a magyar költészetről, amikor az angol-amerikai hatás ért, mint ő a francia élménye idején. De én is azt éltem át és azt is élem, mint ő - folytonosan a határán élek két nyelvnek, folytonosan átjárok az egyikből a másikba: s az anyanyelvünket, ha lehetséges ezt mondani, egyre jobban tisztelem és szeretem. Egészen kivételesnek tartom. Nem véletlen hogy olyan nagy a költészetünk a 20. században és azt gondolom, minden elfogultság nélkül mondom, hogy az egyik legnagyobb 20. századi költészet a magyar. .

Mindebből azért egy elég határozott ív kirajzolódik. Egy nagyon határozott és formálódó, mélyülő, szélességében és mélységében is egyformán fejlődő, kibontakozó, erősödő költészet, ami nagyjából azt hiszem a '80-as évek végére teljesen, hogy úgy mondjam virágjában állna, és állhatna, de jön egy olyan időszak, amikor a magyar társadalom aztán már végképp nem a költészettel foglalkozik. Tehát nem kell egy csomó minden olyan tartalomnak a költészetbe menekülnie, ami máshol is megvalósítható, kiélhető, tehát nyilvánvalóan itt a közéletnek a változása. Ugye az előbb mondtad, hogy jöttek ezek az amerikai, angol kortárs költők. Mert pontosan tudjuk, hogy mialatt a hivatalos kultúrpolitika és politika az egyik fő ellenségének az úgynevezett fellazítás-politikát tartja, és komoly teoretikusok fogalmaznak meg ellenstratégiákat, közben a rendszer másra sem vágyik, mint arra, hogy végre egy kicsit jól föl tudjon lazulni. Tehát elérünk a '80-as évek közepe, vége felé, amikor nyilván ennek a változásnak pontosan azt kell, hogy mondjam, hogy mélyen összekapcsolódik a szabadságvágy, az ezoteria, a transzcendens nyitottság. Egyáltalán nem ütközik a közéletiséggel, mert hiszen a szabadságot az ember a hétköznapokban is szeretné megélni. Részben ott van ugye a Kodolányi-hatás, Illyés-hatás, ez olyan természetes módon, aki a világban élt, meg kell, hogy érezze.

Nagyon örülök, hogy egyben látod a működésemet, hiszen sokan gyanúval nézik szereplésemet a sok színtéren - a költészetben, a tanításban, a Duna-mozgalomban, a közírásban és a diplomáciában... Ha jól megnézzük nevezetes 19. századi íróink, költőink pályáját, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem lehet szétválasztani a közéletet és a magánéletet, a költőséget. MI volt Eötvös József? Arany János, Vörösmarty? Is-is? Vagy sem-sem? Mi volt Babits, akit az elefántcsonttorony poeta doctusának szeretnek mondani? Költő? Regényíró? Szerkesztő? Vagy értelmiségi, aki hivatalt vállalt a Tanácsköztársaságban, és súlyos csapásként élte meg Trianont, és nem titkolta, hogy gyűlöli a nácizmust? Ezek a dolgok szépen megfértek benne – hiszen a teljességre való törekvés is természetes volt számára. Vagy T. S. Eliot számára. Nem akarom hozzájuk mérni magamat – de csak ilyen ismert példákra érdemes hivatkozni. Hol egyik hajlamunk, képességünk jut térhez, hol a másikat szólítja meg az élet. De az a sokféle ember mind én vagyok…. Ártalmas divattá vált a 70-es évek végétől a hiedelem, hogy gyanús, ha az író és a művész nem marad meg a szakmája falai közt. A szellemi harakirinek egy formája ez.

Annak a nagyon erős függetlenségnek és szabadságvágynak, ami bennem olyan mélyen gyökerezik, két megjelenési formája van. Az egyik az a szigorú művészi erkölcs, amellyel én átéltem azt, hogy modernista vagyok. Tehát, hogy én nem írtam szonettet 1990 előtt, ez, mondhatnám, hogy szinte egy erkölcsi meggyőződésnek a következménye volt, ami nyilván a kornak volt jellegzetessége. Hozzáteszem mindjárt, hogy az a kor elmúlt. A másik megjelenése ennek a szabadságvágyamnak viszont az volt, hogy egészen korántól, tehát '70-től kezdve biztosan, már rendszeresen részt veszek annak a hálózatnak a kiépítésében, amely fenntartja az elhallgatott vagy ellenzéki magyar értelmiség kapcsolatát a Nyugattal. Nemcsak a művészekkel tehát, hanem diplomatákkal és újságírókkal való ismeretségeim révén is. Ezért engem persze nem szerettek a hatóságok, hogy finoman fogalmazzak. Valójában egy megtűrt ember voltam, akit üzengetve, olykor bokán rúgva, „hagytak élni" Illyés nemzetközi tekintélye miatt. A közéletiség természetesen Illyés felől, Kodolányi János felől, Bibó felől is számomra egy teljesen természetes dologként bukkant fel az életemben, de mondhatom azt is, hogy anyai nagyapám, Asztalos Kálmán felől is, aki nagyenyedi ügyvéd volt és Kossuth-párti politikus… Én mindezt egy nagyon jó dolognak tartom az életemben és a családi tradíciómban. .

Igen, végeredményben, hogy egy szép hasonlattal éljünk, ha veszünk egy diófát, akkor a diófának van termése, gyümölcse, de díszfának is ültetik az árnyékáért és aztán a legértékesebb bútorfa is. Tehát általában mindenféle létezőnek több dimenziója van, miért pont a költőnek, az írónak ne legyen.

Hát igen, mert vannak gyökerei, van koronája. A négy világtáj felé egyformán néz, ha szerencséje van és nem egy házfal mellé ültetik.

De aki csak az egy dimenzióját nézi, az nem tudja, hogy mi a diófa. Tehát én azt hiszem, hogy az irodalomban is egy kicsit így van, de van még egy: hogy az irodalmárságot nem feltétlenül az alkotásokkal, hanem az irodalmi életben való részvétellel is szokás mérni, aminél károsabb folyamata azt hiszem nincs is az irodalomnak. De ez sajnos, azt hiszem, mindig így volt. Tehát ezért kaptak sokan méltatlanul kevés elismerést a 19. században is. Tehát egy Eötvös József, aki a magyar regény megteremtésében, költőként is oly nagy volt. Irodalmi óriásnak lehetne tekinteni. Közben egy gondolkodó óriás és egy politikus óriás is. És mivelhogy mindenki azt várja, hogy a másik ismerje el, egyik területen sem kapja meg, valószínűleg a működése során sem azt a maximális elismerést, ami járna neki, azzal együtt, hogy nagyon sokra tartják. Tehát ez a fajta beszűkülés ez egy borzasztó káros eleme szerintem a magyar, azt hiszem, hogy az irodalommal kapcsolatos gondolkodásnak.

Azt hiszem, eléggé beszűkültünk. És van egy másik szomorú oldalunk is, a kicsinyesség, az egymásra való acsarkodás és a kíméletlen bánásmód egymással. Sajnálatos magyar átok ma ez, ami különösen feltűnik annak, aki Amerikában bejáratos. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy bennünket 1948-tól kezdve az egész életvitelünkben, a rítusainkban, érzelmi életünkben, de főleg egymási iránti bizalmunkban nagyon tudatosan lefojtottak és szétvertek. És ebből még nem tudtunk felemelkedni 1989 óta.

Nem, a közép még nem épült újra. És tulajdonképpen az irodalom közönsége azért első sorban a közép lenne. Tehát valószínűleg a reform-korban is ezt panaszolták föl szerzőink, Csokonainak is már ez volt a problémája. De hát ott van, akit irodalmi korszak-határnak tekintünk: BESSENYEI TÉMA KI, eljutottunk a '80-as évek végéig, amikor láthatóan, megfoghatóan, nyilvánvalóan beszippant a közélet, a politika, a magyar szellem egy egészen más összefüggésben értelmezhető szolgálata. Aminek az előzményei megvannak korábban is, és nyilvánvalóan kapcsolatban, világlátásban, szemlélődésben nagyon sokat segítenek, de a közvetlen alkotó munkát, tekintve nagyon komoly akadályozó tényezők is.

Igen, így van természetesen. Nem vettem részt az irodalmi életben '90-ig sem, bár nagyon erősen benne voltam abban a nagy marginális és underground művészeti kultúrában, amely a középső és kései Kádár-korszakot jellemezte. Csakhogy annak igazán alig volt nyilvánossága addig, amíg a nagy Mozgó Világ fel nem tűnt a 70-es évek második felében, benne e szubkultúra csúcsaival – a Mozgó körébe Czakó Gáborral való barátságom révén kerültem be.

Ha szabad csúnyán fogalmazni, vagy sántítva is, hogy inkább voltál benne az irodalomtörténetben, a mozgalmak történetében, mint az irodalomban. Az irodalomban a kortársakat értem ezen, tehát ezt a fajta kicsit ezoterikus, kicsit periférián működő világot, és az irodalomtörténeten az akkor már élő klasszikusoknak számítók közegében, természetesen Illyés, de ugye korábban is Kodolányi, a kapcsolatrendszerben olyan… Cs. Szabó László a túloldalon, vagy Németh László.

Igen. Biztos, hogy az én szellemi életem részben abban a körben zajlott, hiszen azok élő barátságok voltak, amelyekben folyton történtek dolgok, levelek meg látogatások. De ott volt az említett nagy underground szellemi élete a középső-, késő Kádár-korszaknak, amelynek szubkultúrája sok száz, ezer művészt és ellenzékit, az életmód forradalmárait és marginális embereket ölelt fel, és ebben a pezsgésben is alaposan részt vettem. Ott voltam a mindenféle happeningeken, betiltandó, vagy betiltott eseményeken, ahol a képzőművészek és az irodalmárok együtt voltak jelen. A filmesek – első sorban Bódy Gábor – kísérleteiben. És hozzá kell tennem, hogy ezek javarészt más emberek voltak, mint akik akkor és azután a nyilvánosságban szerepeltek. Ez a gazdag, izgalmas tenyészet a rendszerváltozás után eltűnt, szétfoszlott. Ki túlélte valamilyen módon, ki nem élte túl. Ami viszont a politikában való részvételt illeti, az '86-ban nyilvánosan is megkezdődött. Az életemben persze sokkal korábban. Barátságom Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel már a hetvenes évek derekán társakhoz kötötte az ellenzékiségemet, s ez vitt el aztán a sok közös illegális akcióba, 1987-ben Lakitelekre, majd az MDF-be. Nagy kalandokat, kudarcokat és diadalokat éltünk meg együtt. Egy párhuzamos szála a közéletiségemnek az ökológiai tudatosság volt, amely verseimben is felbukkan egy természet-élmény részeként, és politizálódik aztán Endreffy Zoltánnal és Zelnik Józseffel való barátságomban és a Duna mozgalomban.

Még ezt mindenképp kérdezni akartam, de most te vetetted föl a happeningeket, a képzőművészeket. A társművészetek, tehát itt például a zene, azt mondtad korábban is, hogy a zenei…

A társművészetek nagyon fontosak nekem. Erős vizuális érzékenységem van, amit nagyon pallérozott és aztán kibontakoztatott bennem a házasságom Ikával, aki a modern művészettel foglalkozó művészettörténész. Rengeteg múzeumot és kiállítást jártunk és járunk végig együtt a mai napig, és ezek nélkülözhetetlen élmények. A zenéről azt mondhatom, hogy nekem az szinte maga az élet, noha nem játszom hangszeren. Az a meggyőződésem, hogy bármilyen művészeti ágban dolgozik valaki, a kompozíció törvényeit, amelyek a jó műalkotásban, az irodalomban is kell hogy érvényesüljenek, a zenehallgatásból tudja igazán megtanulni. Tehát most túl azon, hogy a zene micsoda ajándéka mindnyájunknak, az alkotó művész számára hallatlanul izgalmas kompozíciós ihletéseket ad a zene. A dinamikához is és a struktúrához is, mert azok a zenében nagyon tisztán jelennek meg.

Hát az a transzcendens nyitottság, ami nyelvi jeleket feloldja tulajdonképpen ezeket a metafizikus tartalmakat a konkrét anyagi mivoltukban, azok a legtisztábban ugye a zenében jelentkeznek. Kik voltak ebből, akár képzőművészek, akár a zenei közegben, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád?

A zene erősen volt jelen az alkotó munkámban is Szabados Gyurival való barátságom révén, aki, azt gondolom, hogy mostohán kezelt nagy alakja a magyar művészetnek és nincs azon a helyen, amit megérdemel. Szabadost az univerzalitás még inkább sújtotta, mint engem. És ráadásul ő még inkább kerülte a művészeti érvényesülésnek a kitaposott útjait, mint én. Olyan műfajban dolgozott, az improvizatív „szabad zenében", amit Magyarországon ő alkotott meg, amelyet a mai napig nem tudott befogadni az úgynevezett magas művészetek főárama. A Szabados-jelenség bámulatos szintézisben öleli magához az archaikus népzenét, a jazzt és a modernséget, és valamilyen értelemben hihetetlenül mélywen plebejus, ugyanakkor nagyon arisztokratikus is, és van egy aránylag kis de nagyon elkötelezett és sokarcú közönsége.

Mikor ismerkedtetek meg? Mert ez nyilván összefügg a szellemi mélyáramlatok alakulásával is.

A'80-as évek elején egy Karátson Gábor és Kemenczky Judit körül kialakult művészcsoport „hangos folyóiratot" indított. A Belvárosi Művelődési Házban lezajlott egy beszélgetés Szabados Györggyel, de előtte meghallgathattuk felvételről a Katonazene c. művét. Mélyen megrendített ez a mű – amire egyáltalán nem voltam felkészülve azon a délutánon. És azóta is, akárhányszor meghallgatom, ugyanolyan mélyen érint meg. Nem más, mint improvizációk sora egy magyar népdalra, egy katonaénekre, és benne van a magyar kisember sorsának az egész szörnyűsége az elmúlt száz évben. Egy tiszta, monumentális panaszos dallam, amelyet Szabados szinte siratóként énekel el, beleszövődik, szétbomlik egy ilyen improvizatív és aztán egészen ezoterikussá váló komplex zenei szövegben, majd pedig újra összeáll. Az utána következő beszélgetés során pedig, Szabados válaszaiban, valamiféle kozmikus szellemi szél és ritkán tapasztalható komolyság áradt be a terembe. Közelebbről akkor ismerkedtem meg Szabadossal, 1984-ben, amikor Esszék vagy Tanulmányok címmel szerveződött egy újabb ellenzéki vállalkozás Mészöly Miklós égisze alatt: tematikus esszékötet-sorozatot írtunk volna szellemi kérdésekről. Bábáskodtam Gyuri első esszékötetének megjelenésénél, amelyet Váczi Tamással együtt írt. Életemnek nagyon fontos pillanat volt, amikor 1989 májusában felkér, hogy írjam meg a szövegét a Kormányzó halála című táncjátéknak. . Ez a Theatre Jel, Nagy József párizsi színházának a produkciója volt. A Kormányzó halála a Kádár-rendszer haláláról szól, egy keleti, kínaiasra stilizált történetben, ami Bresztben, Orléansban, majd Párizsban került bemutatásra A Császár halála címmel, - ez a cím a franciák számára érthetőbb volt. Az előadásban a Nagy József-féle nagyon különleges mozgásművészet, Szabados és a Magyar királyi Udvari zenekar játéka, valamint az én hol mágikus hol irónikus kórusaim találkoznak össze benne. Ezt aztán egész Nyugat-Európában játszották, turnéztak vele a legjobb helyeken Salzburgtól Avignonig. Magyarországon sajnos nem mutatták be. Mert amikor Magyarországra ez elkerülhetett volna '91-ben, akkor a budapesti városvezetés azt mondta Nagy Józsefnek, hogy nagyon örülnek a Theatre Jelnek, de a Kormányzó halálának előadását nem kérik. Ezzel megfosztották a magyarokat attól, hogy láthassák a rendszerváltozás egyik ikonikus művét, amely ráadásul magyar és nemzetközi volt egyszerre.

Tényleg - az a tény, hogy elkötelezted magadat Antall József mellett, illetve a rendszerváltozás mellett, miféle terheket, miféle árnyékot hárított az írói pályádra? Milyen törést hozott magával?

Hozott terheket és árnyékot – hosszú „utóbüntetést" szabtak ki rám. De a törést inkább az okozta, hogy öt éven át, 1989-1994-ben alig jutottam az íráshoz. Hiszen az íráshoz csend és introverzió szükséges. Különben szellemileg és erkölcsileg megerősödtem a miniszterelnökségi munkában. Átestem egy beavatáson, és érettebb ember lett belőlem. A hidat terhelni kell, ki kell tenni súlypróbának. 1995-ben értettem meg igazán – s erre még kitérek, hogy az írás és a politikai és diplomáciai munka ugyannak a történetnek a része... Én az Antall melletti munkának – főtanácsadóként – teljes lényemmel elköteleztem magamat Szerettem is csinálni, bár szinte beleszakadtam. Mindez természetes folytatása volt Kádár-korszak alatti ellenzéki tevékenységemnek, de visszatérés is ahhoz a magyar középosztályi hagyományhoz, amit nagyon sokan szerettek volna kihaltnak tekinteni a magyar történelemben, s amelyhez oly sokak meglepetésére Antall is visszanyúlt korszerű módon. Nem Kodolányi Jánosra gondolok itt pusztán, hanem az említett nagyenyedi Asztalosokra is, és a szintén Kossuth-párti Veressekre is, anyám anyai ágára, - innen származott Veress Sándor zeneszerző, anyám unokatestvére, aki Bartóknak volt benső munkatársa, és1948-ban emigrált. Bernben telepedett le, és a svájciak nagy nemzeti büszkesége lett…

A moldvai gyűjtésének kiadását annak idején én gondoztam a Múzsák kiadónál.

Sok szép, ismertté lett archaikus énekünket ő jegyezte le. Érdekes, hogy a Veress Sándor-mentalitást ott érzem a verseimben épp úgy, mint Laci öcsém szobraiban és ötvöstárgyaiban is, István öcsém rajzaiban is: a mívesség és a légiesség, a modern és az archaikus sajátos együttesét.. Talán ehhez a családi hagyományhoz tértem vissza a közéletben Antall meghívásának elfogadásával. Hogy ez a döntés milyen mértékben lesz számomra sorsformáló jó és rossz értelemben, akkor még nem sejthettem. Antall József tudta és hirdette, hogy azt a magyar közepet képviseli, amelyik eldöntötte az 1945 őszi választást a kommunistákkal szemben. Csodálatos, titokzatos erővel, a népiektől a nemzeti liberalizmuson át a kereszténydemokráciáig húzódó magyar plebejus középnek ez a folyamatossága mint mélyáram, tovább élt a magyar társadalom mélyén a Kádár korszak alatt is. Antall József felbukkanásával ez deklarálódott. Ezt értették meg annyian Antall környezetében – Mádl Ferenc vagy Szabad György, hogy csak két fontos nevet mondjak – vagy a barátaim közt Jeszenszky Géza, Kulin Ferenc, Granasztói György, Entz Géza, Vásáry István, Bollobás Enikő, Szávai János. A magyar közép megint jelentkezett, és annyi megtizedelés és vereség után, tétovázva olykor, megújult erőként bukkant fel. Ez volt az erő, amely mellé odaálltam – pedig visszahúzódhattam volna. Egyébként, a közélet iránti érzékenységem már igen korán jelentkezett az esszéimben. Jó másfélszáz esszét írtam az évtizedek során, a közéletitől az irodalmiig, a nyolcvan oldalas tanulmánytól az egyoldalas költői impresszióig. A közéletiségem másik arcának pedig a szerkesztői munkám tekinthető, amelyet szintén nagy kedvvel végzek - 21 éve a Magyar Szemle, három éve a Hungarian Review élén.

Azt gondolom egyébként, hogy az előbb említetted a Kormányzó halálát, én majdhogynem azt mondanám, hogy a politika és az aktív politikai szerepvállalás, vagy legalábbis a lekötöttség jelent egy cezúrát az életutadban, és az első szakasza tulajdonképpen a Kormányzó halálával zárul le. Utána jön egy szünet, ami nyilván a költészetet őrlángra kapcsolva őrzi meg, és akkor, értelemszerűen '94-et követően, erre kell egy pár év, míg ez úgy kiöblítődik az emberből és visszatér, és akkor nagyjából a '90-es évek utolsó harmadában indul újra a költői életmű növekedése. És tényleg, ha összehasonlítjuk akár terjedelemben, akár kötetek számában, hát jóformán egymást érik a mostani szerencsés időszakodban a kötetek. De ez már tulajdonképpen egy összefoglalása és ezen a szinten működtetése a korábbi évtizedeknek, mert közben az élet azért megy és múlik.

Én folyamatosságot látok. A Kormányzó halála a művészetben deklarálta a politikai elkötelezettségemet, és az vezetett át a kormánymunkához. Nekem igen fontos volt megmutatnom, hogy létezik korszerű elkötelezett művészet, amely akár az ezoterikust is felöleli. ..Valóban, '95-ben állok talpra költőként, egy súlyos mélypont után. Szörnyű évem, másfél évem volt lelkileg és szellemileg '93 decemberétől kezdve, amikor Antall meghalt. És az, hogy '95-ben megírom a Plótinosz szonett-ciklust, azt deklarálta, a magam számára is, hogy újjá tudtam születni. Ennek a gyökere 1988 november 4-ig vezet vissza, amikor a köztemető 301-es parcellájának gazos, elrejtett és elhanyagolt mártír-sírhantjai és a Plótinosz-könyv együttes hatása alatt vers bukik ki belőlem. Ezt a verset akkori első fogalmazványában félreteszem és elfelejtem, és 1994-95-ben nyúlok ismét hozzá: ez lett a Talán önként, talán más okból c. hosszú szabadversem. Ez a kettős élmény számomra koherenciát adott mindannak, ami velem történt abban az elmúlt hét évben. Akkor értettem meg, hogy az a világ rendje, mégpedig a világnak egy nagyon magas platóni-keresztényi rendje, hogy emelkedünk és süllyedünk. Hogy a lélek leszáll a testbe, az anyagi világba, egyre mélyebbre süllyed és aztán ismét föl tud emelkedni az isteni felé. Kötődünk személyes dolgainkhoz, dolgokhoz, amiket szeretünk, de ezek a le is béklyóznak bennünket, és miattuk el is veszhetünk, elsüllyedhetünk. Tehát hogy igazából az emberi élet nem más, mint hogy hullámvasúton járunk föl-le a szellem és a legmélyebben elesett materiális világ között és hogy ez tragikus, de felemelő és hallatlanul szép dolog, amelyben a születés és a halál is csak vékony választóvonal. És hogy fölfelé kell és lehet törekedni. Amikor az ember ide elér a gondolkozásban, akkor megérti, hogy igen, mással is megtörténtek ezek a súlyos bukások és krízisek, ezek a felemeltetések, és hogy ez a világ rendje. Számomra akkor ez a platóni hasonlat, Plótinosz hasonlata a szellem és a lélek és a test viszonyáról, hirtelen magába ölelte mindazt, ami életemben addig történt és ami történni fog, de akár a szeretteimmel és a nemzetemmel is történt és történni fog. Van tehát feltámadása a szellemnek itt is, ebben a létünkben. Mint ahogy van élő halál, van aki a halálban él. Ezzel a felismeréssel együtt bekövetkezett bennem egy másik nagy szellemi esemény Is: rímes szonettekbe kezdtem írni ezt a Plótinosz-élményt. Nagyon furcsa, ahogy összefüggenek a dolgok az életben. Az a lelki szabadságprogram, amelyik engem modernistává tett, az '87 környékén metamorfózison ment át. Amikor felismertem, hogy most egy közösséget képviselek, amikor lehetségessé válik egy nemzeti közösség újjászületése, abban a pillanatban a nemzet tradíciója által létrehozott régi formák értelmet nyernek és megújíthatók lesznek. A politikában is, és a művészetben is. Ennek logikáját csak a szonett-ciklus befejeztével isemertem föl… S közben tovább írtam, azóta is írom a prózaverseket és szabadverseket is. A prózaversben formálható meg a leghívebben az álom, a képzelet és a valóság egybejátszása. 2007 óta pedig elsősorban az foglalkoztat, hogy rímtelen szonettekbe írom a Shakespeare-improvizációimat – a magam érzelmi életét egy Shakespeare-életbe.

Ebben nekem most az tetszett a legjobban, amit mondtál, hogy így válik költői élménnyé és műformákban nagyon pontosan leképezhető költői élménnyé a rendszerváltás élménye. Ami tulajdonképpen, azt hiszem, hogy ha egy kicsit belegondolunk, messzemenően meghökkentő és váratlan. Ez egy olyan fordulat, amire korábban semmilyen értelemben nem lehetett számítani. Ki gondolta volna? A te költői életutadban, én ezt a húsz évet, amely igen hosszú idő, tulajdonképpen egy percnek érzem, tehát ez egy nagyon egységes és nagyon egy tömb.

Kevés alkalom nyílik arra, hogy ilyesmin gondolkozhassak. Ma a magyar szellemi élet töredezett és kisszerű lett, az írás értékei önmagukban nem kapnak figyelmet, s ennek megfelelően az irodalom elgyengül, elszürkül. Van ebben felelőssége az íróknak is, bűvös körbe zárultunk. Amikor az irodalom nem tartja magát fontosnak, akkor nem is fog szülni fontos műveket: amit létre hoz, azok blődlizések és jópofaságok, vagy teljesen nyers, narcisztikus monológok a költészetben. Igazán most kezdem a változás szeleit érezni minden területen, a 30 és 40 közöttiek legjobbjaiban, akik most érnek be. Látok olyanokat, akik okosan, felkészülten és bátran figyelik a világot, a múltat is beleértve. Eddig alig történt meg a rendszerváltozás a gondolkodásban, semmi igazán új, igazán nagy dolog nem történt eddig a szellemi életben. Most remény van arra, hogy történhet. Egyébként pedig azt mondhatom, hogy ma is ugyanazokból az energiákból táplálkozom, mint a pályám elején. Az örök témáim bukkannak fel más-más arculattal. És ma is abból táplálkozik a versíró, esszéíró kedvem, hogy Jékely Zoltán úgy törődött velem, hogy Robert Duncan úgy fogadott San Franciscoban, hogy Cs. Szabó László és Szabó Zoltán úgy figyelt rám. Ők egy életre szóló töltést adtak és a mostoha évtizedekben ez vitt engem előre.

Ezzel szemben meg is született az az ideológia, hogy a jövőben maga a teljes szellemi élet és a kultúra az egy mandarin-kultúra lesz, és a közönsége, akik művelik és akik befogadják, az egy társadalomtól elkülönült különleges csoportként magába zárkózva fog ezzel foglalkozni. tehát ilyen értelemben ez a konzervativizmus. Így vagy konzervatív költő, másfelől pedig ezen a konzervativizmuson belül, amit mindig idézőjelben mondok, folyamatosan a közlésforma megújításával, új műfaji kísérletekkel, a költői nyelv fölfrissítésével, egy abszolút modernista formában jelenik ez meg. Hát világos, hogy ezzel olyan nagyon nem tud mit kezdeni egyik tábor sem. Tehát itt is kiürült a közép.

Az, amit Nagy Hagyománynak nevezett Hamvas, az az egyetlen érvényes dolog az emberiség történetében, az az amit élni lehet és élni kell tovább. És persze a nemzeti hagyomány. Hogy úgy mondjam, nekem Rilke számít. Ő számomra abszolút igazodási pont, mint ahogy az említettek is -. Ha az ő szellemükkel megerősítve járjuk útunkat éberen és figyelmesen a mában, akkor azok a dolgok, amiket írunk, használhatók lesznek a jövő számára valahogy - vagy pedig nem lesz egyáltalán jövő. De nem tud semmi történni, ami elvenné az érvényét azoknak a dolgoknak, amelyek a sarokpontjai az én világomnak.

In: Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból. Bp., Magyar Napló, 2014.

Párhuzamos életutak