Márkus Béla

Márkus Béla: Curriculum vitae

Bükkaranyoson születtem, egy olyan szegényparaszt család legkisebb, harmadik gyermekeként, amelyiknek egész egyetemista korom végéig szembe kellett néznie a mindennapi megélhetés gondjaival. Annál is inkább, mivel – amire annak idején büszke voltam – a hatalomnak a szülőfalumban nem sikerült termelőszövetkezetet alapítania, az olyan egyéni gazdálkodókat pedig, mint öt kataszteri hold földjükkel a szüleim is voltak, semmilyen formában nem támogatta, segítette az állam. Édesapám emiatt is kényszerült télen favágónak állni a kelet-bükki erdőgazdaságban, nyaranta pedig cséplőgépeknél dolgozni, etetőként. Utólag – hogy kulturális vagy irodalmi távlatokba helyezzem a lényeget illetően kényszermunkának nevezhető pénzkeresési kísérleteit – büszkélkedhetnék azzal, hogy Hamvas Béla munkatársa volt: a hatvanas évek legelején kertészeti segédmunkásként dolgozott ott (Tiszapalkonyán és Szederkényben), ahol az író, filozófus az Erőműberuházási Vállalat raktárosaként tevékenykedett. Talán ismerték is egymást.

Ebben az időben én annak a mezőkövesdi I. László Gimnáziumnak voltam a diákja, amelyiknek a beiskolázási körzete egészen Abaúj megye északi csücskéig, Tornáig terjedt – kollégiumában zömmel parasztgyerekek laktak, elvétve ha akadt egy-két városi, valamilyen okból ide tanácsolt miskolci. Az azóta ismét a régi nevén – Szent László – szereplő középiskola tanári kara javarészének tudásáról, tekintélyéről árulkodott, hogy megyei szakfelügyelők is voltak. Szigor, puritánság jellemezte őket – azt is, akiről (Lukács Gáspár) csak évekkel később tudtam meg, hogy a két világháború között a Diárium, a Katolikus Szemle és más lapok kritikusa volt, József Attiláról, tehetségét méltatva, is közölt recenziót; azt is, akit (Szabó Jánost) Fodor András emleget a naplójában mint a budapesti Eötvös kollégium igen tehetséges tagját, lakóját. A kövesdi gimnáziumban, noha jeles eredménnyel érettségiztem, igazából csak egy tantárgyból, a magyar irodalomból szerzett jegyeimmel „tűnhettem ki". S azzal, hogy egy-két társammal szinte versenyszerűen olvastuk az orosz klasszikusokat éppúgy, mint a magyarokat. Emiatt magyar-könyvtár szakra akartam jelentkezni Debrecenbe, ám mivel az érettségi évében nem indult ott (lehet, máshol sem) ilyen szak, a könyvtár helyett az ismeretlenségével vonzó népművelést választottam. A felvételi sikerült – az egyetem előtt azonban egy évig (pontosabban tizenegy hónapig) katonai szolgálat következett. Petőfi szülőhelyén, Kiskőrösön, tüzérként kellett szembenézni az ellenséggel, amelyik a NATO-hadseregek katonái helyett inkább a saját laktanyánk sorköteles katonáinak képében jelentkezett. Ők, a két évre behívottak nehezen tudták elviselni, hogy mi, tizenegy hónaposak, mind egyetemi elő-felvettek, később vonultunk be, mégis hamarabb szerelünk le. Mindenesetre a Kiskőrösön töltött idő, dacára az egzecíroztatásoknak, „kitolásoknak", hasznosnak és jótékony hatásúnak bizonyult: a parancsokság, nyilván az egyetemistákra is tekintettel, egy régi épületen belül új könyvtár kialakítását határozta el, s miután ide jelentkeztem munkára, derült ki, a munka szüneteiben a könyvtár régi s új állományában mi minden olvasnivaló van. Modern Könyvtár, Nagyvilág folyóirat, francia egzisztencialisták, szovjet új hullám, Szolzsenyicin – a hatvanas évek közepén ezek az újdonság erejével hatottak. Mellesleg: volt idő elolvasni, már előre az egyetemen ajánlott, illetve kötelező műveket.

Egyetemistaként (is) végig kollégista voltam, és mint Mezőkövesden, Debrecenben is olyan szobatársaim voltak, akik egyrészt ismerték (esetleg szenvedték is) a vidéki, paraszti életet, másrészt akik tudásukkal, tehetségükkel hamar kitűntek. Az utóbbi – az utólag híressé vált – évfolyamunkról és csoporttársainkról is elmondható. Ablonczy László, Keresztesné Várhelyi Heléna, Pálfy G. István, Cs. Varga István és nem utolsósorban Cs. Nagy Ibolya, a feleségemmé lett „szaktárs" – íme, a rövid névsor. Tanáraink, az irodalomtörténeti intézetben „életre szóló indításokkal" hagytak nyomot bennünk – ahogy ezt a két évvel előttünk járó, mára akadémikus Imre László visszaemlékezése, Az irodalomtudomány távlatai című kötete előszavában állítja. Szuromi Lajos filológiai szigorát és erkölcsi komolyságát, Bán Imre páratlan európai műveltségét, a magyar hagyományokhoz szinte könnyekig, elérzékenyülésig való hűségét, Kovács Kálmán lényeglátó esszéista stílusát, Juhász Béla makulátlan értékfogékonyságát, Julow Viktor szellemességét és távlatosságát, továbbá a széles értékrend jegyében tanító Fülöp László és a „debreceni iskola" névadójának mondott Barta János példáját hozza fel. Épp Barta János, aki nyugdíjba vonulása előtt utoljára a mi évfolyamunknak tartott órákat, a legnevesebb és a legkarakteresebb professzor körvonalazta a „debreceni iskola" jellegzetességeit. „…külön szín vagyunk a szakma fővárosi vagy más művelőihez, az akadémiai intézethez és a főiskolákhoz képest – mondta 1976-ban egy interjúban. – Összeköt bennünket az, amit élményi esztétikának szoktak nevezni. Megvannak ugyan az esztétikai és poétikai alapfogalmaink…, de sohasem a fogalmakból indulunk ki, hanem mindig a mű egészéből… Ha országos viszonylatban veszi szemügyre valaki a módszereinket, valószínűleg régieseknek, avultaknak fogja őket találni." „Meg kell mondanom – folytatta –, hogy mi debreceniek – elsősorban magamra is áll ez – tudatosan nem vagyunk ultramodernek, a szemantika, a strukturalizmus, a matematikai módszerek kevés nyomot hagytak rajtunk – s ebben talán lemaradunk az akadémia Irodalomtudományi Intézete mögött, de aki könyveinket vagy tanulmányainkat ismeri, az talán azt is megérzi, hogy amit elvesztünk a réven, azt bőségesen megnyerjük a vámon." Cseppet sem mellesleg: ennek az iskolának a szellemétől egyáltalán nem esett messze az a felfogás és módszer, ahogy tíz valahány évvel később, levelező aspiráns koromban témavezető professzorom, Király István irányította a Sarkadi Imre pályakezdéséről szóló kandidátusi disszertációm elkészültét.

Az egyetem ebben a szellemben bocsátotta tehát az útjukra azokat, mint engem is, akik dolgozataikkal már szerepeltek a diákköri konferenciákon, illetve akiknek már jelentek meg írásaik folyóiratokban, napilapokban. Én előbb a miskolci, Párkány László szerkesztette Déli Hírlapban, majd az Alföldben publikáltam – ötödévesként, még diploma nélkül kerültem a Hajdú-bihari Napló újságírónak, annak köszönhetően, hogy akiket előttem szerződtettek volna – Ablonczy Lászlót, illetve Pálfy G. Istvánt – mind a fővárosban képzelték pályájuk indítását. Kulturális rovatban dolgozni annyit jelentett, hogy egyrészt számot adni, riportokban, interjúkban a megye művelődési-művészeti életéről, másrészt kritikákat írni színházi előadásokról, filmekről. Itt s így kellett kialakítani az annyira, amennyire tárgyilagos véleménymondás, ítélkezés gyakorlatát: az évek során netán jó cimborákká, barátokká lett művészekről is megírni, ha valamelyik alkotásuk, művük nem vagy kevésbé tetszett. Az állandó dicséret, vagy az ellenkezője, az állandó fanyalgás, elmarasztalás szembetűnő és hamis lett volna. Példaként emlegetem azóta is a színház főrendezőjével, Lendvay Ferenccel (Lendvay Ildikó, volt MSZP-elnök apjával) kialakult kapcsolatunkat: korholhatott, hogy megint milyen butaságokat írtam, de a második mondata már az volt, mint mániákus sakkozónak, hogy „gyere, üssünk egyet". S ütöttem, ütöttünk, mint ahogy másokkal is. Miután vagy mielőtt a napilap általam szerkesztett hétvégi kulturális mellékletében – négy oldalas volt! – olyan debreceni ifjú tollforgatók szerepelhettek írásaikkal, mint a költő Várkonyi Anikó vagy az említett kritikus, Imre László s a Barta-iskola egyik legnevesebbje, Görömbei András.

Aligha az újságírói teljesítménynek köszönhetem, hogy négy év után hívtak az Alföld szerkesztőségébe dolgozni, olvasószerkesztőnek. Aki hívott: szakdolgozati témavezető tanárom volt az egyetemen, Juhász Béla s az ő ajánlását fogadta el a főszerkesztő, szintén volt tanárom, Kovács Kálmán. A folyóirat munkáját – ismét nem a saját nézőpontomból láttatva – leginkább az jellemezte, amiről Nagy Gábor költő, irodalomtörténész (az MMA tagja) írt a minap: „egyszerre közölte Sütő Andrást és Tandori Dezsőt, Csurka Istvánt és Mészöly Miklóst". Megtoldhatom még nevekkel: Esterházy Péterével, aki itt debütált, Csalog Zsoltéval, novellája miatt fegyelmit kaptunk, Dobos Lászlóéval, regényrészletének „cseles" közlését észrevették a pártirányítók. Tematikus számaink többnyire a népi írók munkásságát mutatták be és elemezték, egyenként, de külön számot „szenteltünk" a csehszlovákiai, a romániai irodalomnak is. Kassák évtizedekig kiadat(hatat)lan naplója, a Szénaboglya éppúgy az Alföldben látott napvilágot, mint Németh László szintén asztalfiók-létre kényszerült drámája, a Harc a jólét ellen.

A szerkesztői munka, bármilyen beosztásban, barátságok, jó kapcsolatok kialakulásához is vezetett. Utólag nem is annyira egy-egy jelentős vagy érdekes közlést, közleményt tart számon az ember, hanem azt, hogy sokszor lehetett Kányádi Sándor vagy Szilágyi István, Sütő András vagy Király László, Dobos László vagy Gál Sándor, Gion Nándor vagy Csoóri Sándor, Páskándi Géza és mások, Ágh István vagy Lázár Ervin, Tamás Menyhért vagy Nagy Gáspár közelében. Ez akkor sem változott meg, amikor a Kossuth egyetemre kerültem, immár oktatóként. Ott csaknem ugyanannyi időt töltöttem, tizenhét évet, mint a folyóiratnál. Két nagyobb téma, ami kritikáimban is felbukkant, a népi irodalom és a kisebbségi-nemzetiségi magyar irodalom, az egyetemi előadások és szemináriumok tematikáját is meghatározta. S talán meghatározza most is, immár nyugdíjas éveimben.

[2016]

Életrajzi adatok

Bükkaranyos, 1945. december 11.

Tanulmányok

1960–1964: I. László Gimnázium, Mezőkövesd

1965–1970: Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen

Munkahelyek

1970–1974: Hajdú-bihari Napló, kulturális rovat munkatársa

1975–1978: Alföld folyóirat olvasószerkesztő, 1978–1990: főszerkesztő-helyettes, 1990–1992: főszerkesztő

Oktatói tevékenység

1993–2010: Kossuth Lajos Tudományegyetem, XXI. századi magyar irodalmi tanszék, docens

Művészeti szervezeti tagság

1981–: Magyar Írók Szövetsége (majd Magyar Írószövetség),

2006–2010: választmányi tag

1986–: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete

1990–1994: Debrecen város önkormányzata kulturális bizottsága elnöke

1996–2004: Magyar Írószövetség megbízásából az „Év könyve" bizottsági tag

1998–2002: Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) folyóirat kiadási bizottsága tagja, majd elnöke

1999–2006: Írók Alapítványa, kuratóriumi tag

1998–2002: Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) tömegkommunikációs albizottság tagja

2002–2004: Oktatási Minisztérium Kollégiumi Bizottság tagja

2015–2023: Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja

2023-: Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja