Finta József

FINTA JÓZSEF: CURRICULUM VITAE

Építész-voltom, ilyetén pályaválasztásom öröklődéstani és családi alapon nehezen magyarázható. Apai részről kisnemesi-paraszti származásom, anyai ágon kalotaszegi nemesi-földbirtokos, majd református lelkipásztori hátterem aligha predesztinált e fél-műszaki, fél-művészi pályára. A családban volt művész elődöm: üknagyapám, Sikó Miklós a Barabás-kori Erdély neves és közkedvelt arcképfestője volt. Gyönyörű tanulmányrajzainak albumba kötött gyűjteményét menekülésünk idején hagytuk el. Édesanyám nagyon szépen énekelt, s szerette a zenét. Apám a húszas-harmincas években jó költőnek és kitűnő fordítónak számított Erdélyben. Anyai nagyapám tudós pap volt. Nagyanyám családja volt erdélyi földön a leghíresebb gyökerem. Ők voltak az a bizonyos Varjú nemzetség, akikről Kós Károly ama regényét írta.

Kolozsvárról hatévesen, Nagyváradról kilencéves koromban jöttünk el (utóbbi esetben menekültünk), azóta Pesten élek. Hét évig a Lónyay utcai református gimnáziumba jártam. ez a hét év és ez a kitűnő iskola nevelt olyan formájúvá, aki ma vagyok, ez mentett, emelt át a Rákosi-időköz azzal, hogy e gerinchajlító, lelket-szellemet roncsoló és manipuláló kort a falain kívül rekesztette.

Jó matematikus is voltam, a rajztudásommal pedig végképp nem volt baj, a Képzőművészeti Főiskola mellett beadtam a jelentkezésemet az építészkarra is. a Műegyetemre hívtak be előbb felvételizni, és elsőre sikerült. Akkor egyáltalán nem tudtam, hová jutottam, s milyen pályára vállalkoztam. Az építészet sohasem érdekelt az ideig, talán csak a kolozsvári Farkas utca szelleme épült be a sejtjeimbe, s vitt előre ezen a pályán.

1954-ben, másodévesen a Lakó Tanszéken kezdtük a tervezést, s nagy szerencsémre az ott tanársegédkedő Mikolás Tibornak és Halász Imrének köszönhetően már első terveimmel mentesültem a szocreál kötelező stílusa alól, a Középülettervező Tanszéken pedig teljesen szabad kezet kaptam a munkámhoz.

Amikor valaki azt kérdezi tőlem, s kérdezem magamtól is, hogy voltak-e azidőben építészhallgatóként úgynevezett példaképeim, azt kell felelnem, hogy nem. S nem voltak később, de mostanság sem ilyenek. Persze, ez távolról sem jelenti azt, hogy ne tekintettem volna csodálattal Le Corbusierre, Wrightra, Mies van der Rohe-ra, Alvar Aaltóra, Neutrára, Saarinenre. s hosszan folytathatnám a sort, mint ahogy már érett építészként ugyanilyen alázattal és érdeklődéssel figyeltem Stirlingre, Bottára, Richard Meierre, Fosterre, Tadao Andóra, Tschumira, Hiroshi Harára, Shin Takamatsura. És ismét messze nem teljes a névsor. Talán a felsoroltak stiláris divergenciája is példázza, hogy egyértelműen követhető etalonokra sohasem vágytam, s saját játékaim örömét vesztettem volna el egy követő habitus felépítése által.

1958-ban diplomázta, s tervemet – Janáky István javaslatára – nem kellett megvédenem. Ez a diplomázás segített ahhoz, hogy a Lakótervbe kerüljek. Janáky István jóvoltából pedig – minden gyakorlat nélkül – fölvettem a Magyar Építőművészek Szövetségébe. 1960-ban már állott az első házam: egy tiszalöki kultúrház, s 1961-ben a vállaltan-bevallottan első igazi mű is megszületett: a dunaújvárosi garzonház, amely az 1965-ös Ybl-díjat is meghozta. Harmincévesen – egy egész korosztályt megelőzve – ismert építész lettem, elsősorban szerencsém, tanáraim, barátaim jóvoltából. De azon túl 20-25 városrendezési pályázat díjai által is, amelyeket pályám első 5-6 évében összeszedtem. egy 1963-as pályázat, amelyet a pesti Duna-part rendezésére írtak ki, s amelyet megnyertünk, hozott olyan pozícióba, hogy a Lakóterv színeiben és a KÖZTI ellenében indulhassak a Duna Intercontinental tervezési versenyén. A megbízást 1966 elején kaptuk meg. Első nagy szakmai csalódásaim is az Interhez fűződnek Elsősorban azért, mert eredeti terv-elképzeléseimet az amerikai partner és a magyar kivitelező cég együttesen egy másodperc alatt söpörte le az asztalról. S e mozdulattal a Duna felé erőteljes ívben kilendülő ház meglehetősen lemerevedett és tömegében megnőtt. E kezdeti torzítástól függetlenül sem tagadom meg életem első s egyik legnagyobb szállodáját. És ma is vallom, hogy az a léptékváltás, amely oly sok és oly indulatos vitát kavart abban az időben, de még ma is, s amelynek létjogosultságában még ma is hiszek, természetes velejárója és követelménye, része annak a kornak, amelyben élünk. S Budapest organikus fejlődésének, életének, jövőjének evidenciája az a megemelkedés, amely az új Duna-soron megjelent.

A Duna Intercontinentalt egy sor szálloda követte. Így a házgyári nagypanelekből szerkesztett budapesti Volga Szálló, a pozsonyi Hotel Bratislava és a brnói Hotel Voronyezs, több pozsonyi munkásszálló stb. Valójában ezeken a nagy volumenű és bonyolult funkciójú épületeken tanultam meg a szakma minden fogását, tanultam meg műtermet-embereket vezetni, tárgyalni, taktikázni, küzdeni és megalkudni. S tanultam még valamit, máig érvényeset: tisztelni szaktervező társaim, a szerkezettervező, a gépész, az elektromos tervező, a környezettervező, a közműtervező stb. tudását, együttműködési készségét. Tanultam meg azt, hogy milyen léptékben csoportmunka a háztervezés.

A hetvenes évek végén újabb, igen nagy megbízás-csoporthoz jutottam, az ún. osztrák szállodaépítési hitel több épületéhez. Így a Forum szállóhoz, a Novotelhez, a Pentához, a Budapest Kongresszusi Központhoz és a Váci utcai Nemzetközi Kereskedelmi Központhoz. Nem egészen két évtized alatt kellett megterveznem ezeket a városi pozíciójukból, funkcionális feladványukból és léptékükből következően egyaránt bonyolult, nehéz munkákat.

A nyolcvanas években formálódtak egyre határozottabbá azok a tervezési elvek, az a hitvallásom, amely szerint ma is dolgozom, s amelyekkel bizonyos fontossági sorrendet, mondhatni törvényeket fogalmazok meg valamely tervezési feladat értelmezése megemésztése és megoldása folyamatára. A mindenkor hasznosság-használhatóság elsődleges igénye mellé szorosan odatapad a mindenkori befogadó környezettel való párbeszéd kötelezettsége, a külső és belső terek egyanyagúságának gondolata, a terek-térformák vízszintes és függőleges összetettségének, a bennük felszabadított, de irányított mozgások megszervezésének, megkomponálásának törekvése, a kor által felkínált legfejlettebb építési technikák és anyagok használatának evidenciája.

Ha lesz rá időm, Isten adja, sokat szeretnék még rajzolni. Úti vázlataim száma ma már sok százra rúg. Az épített világ lelkét jobban ismerem, mint a festők és a grafikusok, ebbéli professzióm majdnem olyan fokú, mint építész-voltomé.

[Készült: 2016]