„… úgy érzem, én attól lettem író, hogy olyan élményanyag birtokába kerültem legfogékonyabb éveimben, amely egy életre szólóan ellátott töltéssel, valami olyasmivel, amivel egy művész tud kezdeni valamit.”

(Bodor Ádám: A börtön szaga)

„A mai olvasó számára a Bodor Ádám név egy kiteljesedett, varázslatos, semmi mással össze nem téveszthető írói világot jelöl”– így mutatja be Angyalosi Gergely Bodor Ádám alkotói jelenlétének törvényszerűségeit, fő ismérveit a magyar irodalomban. Ő az, aki „csöndben lett nagyíró”, akinek hajthatatlan szigora a csend beiktatásával írni.”Ő a krónikás, aki csak a legszükségesebbet mondja ki, talán mert „méltósága van a dolgok felett, a semmin se csodálkozás fölénye”. Bodor Ádám a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Életművének recepciójában, miként a fenti idézet is utal rá, különös helyet foglal el a személyes jelleg, az alkata köré fonódó mítosz, tehát az írói léttapasztalat objektív és szubjektív leképeződése. Hogy idegen tőle bármiféle szófecsérlés, nemcsak alkati sajátosság kérdése; szövegeit a rezignált elbeszélői hangnem jellemzi (még legutolsó kötetének megjelenésekor is élénk érdeklődést vált ki a kritikusok részéről a kérdés, mit tudhatunk a teoretikusan sehol sem kifejtett ars poeticájáról vagy az írói módszereiről […] A rezignált kívülálló álarca mögül kitetszik-e valamiféle szereptudat és/vagy -eszmény?”).

Az elbeszélői hang tárgyilagossága, fegyelmezettsége morális választás:Egyszerűen nem az ítélkezés áll világának középpontjában. Mintha úgy látná, hogy a tények megítélik önmagukat. Honnan veszi ezt az erőt, mi az a külső pont, ennek az erőnek az eredője, amely úgy van túl jón és rosszon, hogy közben mégsem válik etikátlanná?

Az önazonos poétikai magatartás az életmű egészében meghatározó sajátosság. Írásainak egyik központi témája, hogyan igazolható művészi eszközökkel az alapvető tisztesség lehetősége, még a legnehezebb körülmények között is.Jóllehet a morális és etikai-esztétikai célokat az írói életrajz tényei többnyire magyarázzák, a kisebbségi tapasztalat narratív formáihoz társuló értelmezői gyakorlatot Bodor Ádám határozottan elutasítja és megfigyelhető, hogy a recepcióban is rendre megjelenik az igény ennek figyelmen kívül hagyására: Nem terhelni felesleges szavakkal az olvasót, csak azt írni meg, ami elkerülhetetlen, olyan műveket hátrahagyni, amelyek hiányában kevesebb volna a világ. Minden hamis hangtól megtisztítani a szöveget: ez Bodor rejtőzködő esztétikájának legfőbb morális parancsa.

Az életmű befogadástörténetének tanulságai alapján azonban nem tudjuk semlegesíteni a befogadás során az élettörténet hatásmechanizmusát. Bodor Ádám műveinek olvasásakor tehát vissza kell térnünk az eredeti kérdéshez: az imagináció mellett milyen súllyal jelenik meg a történeti valóság, milyen leképeződések jönnek létre a történelem változásairól, a prózafolyam mely motívumaiban figyelhetünk fel a diktatúra jelenlétére és utóhatásaira. Hogy rálátásunk legyen arra, milyen hangsúlyokkal módosult a felsorakoztatott szempontok szerepe az életműben, érdemes áttekintenünk a megjelent szövegekkel kapcsolatos reflexiókat és írói önreflexiókat egyaránt. Mert „egyetlen mű viselkedésmódja sem a maga befogadással „átellenben” elképzelt – tárgyi jelenlétéről olvasható le, hanem csak a recepciós találkozás eseményében tud »megmutatkozni«”.

Az indulás időszakának kulturális-társadalmi kontextusa révén az értelmezés a különböző történetiségelméletek megfontolásaival egészülhet ki. Az új narratopoétika megközelítések pedig szilárd alapot jelentenek a vizsgálódások számára. A román államszocialista diktatúra ún. hatástörténete, a szerző fiatal éveiben megtapasztalt társadalmi valóság mint affektív időtapasztalat jelentésbeli többlet, melyhez a kultúra kérdései, az irodalom kulturális kódjai révén is kapcsolódhatunk. Bodor Ádám alkotásaiban a metareflexív szövegegységek és a jellegzetes metapoétikai komplexitás mellett rendkívüli ereje van annak, hogy zsigeri tudással (néhol iróniával, humorral) ír az állandó kiszolgáltatottság és fenyegetettség tapasztalatáról, melyet tovább erősít, hogy az elesett, vegetatív életformák között élő, lét peremére szorult szereplők révén az emberi egzisztencia fonák élményei univerzális érvényességgel jelennek meg (fontos kiegészítés, hogy Bodor Ádám regényeit, elbeszéléseit több mint húsz nyelvre fordították le).

Mindezen szempontok hátterében ott munkálnak tehát a sokszor érintett személyes tapasztalatok, illetőleg ezek átható jelenléte. A megszólítottság különleges olvasói tapasztalatát valós sorsfordító események is szervezik. Az író édesapját a Márton Áron-féle politikai perben koholt vádak alapján elítélték, csak 1955-ben engedték szabadon.1952-ben Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját röpcédulák terjesztésének vádjával ítélik el, államellenes szervezkedésért: „abban az életkorban kerültem rács mögé, amikor az embernek egy életre szóló érvénnyel kialakul, megszilárdul a morális szemlélete, értékrendje”, vallja. A kolozsvári városi börtön, majd a szamosújvári nehéz börtönlét után, szabadulásától kezdődően gyári munkás, életfeltételei egyre nehezednek. Sokatmondó ezzel kapcsolatos visszaemlékezése: „Nekünk nem lehetett megbocsátani, hogy ténylegesen politikai üldözöttek voltunk. Belőlünk börtönszag áradt. És miért is tagadnám, a megvetés is.”Később, egyetlen megmaradt lehetőségként, a református teológiára felvételizik. Noha meglehetős távolsággal kezeli ezt az időszakot, visszaemlékezéseiben lenyűgöző tanárai – Nagy András, Maksay Albert, Juhász István – előadásainak emlékét idézi fel. Tanulmányaival 1960-ban végez, 1965-től kezdődően publikálja első írásait a kolozsvári Utunkban (jelenleg Helikon folyóirat). Első novellája Téli napok címmel jelent meg az Utunkban (1965. november 5.), a művet a Kivégzés című novella követi. A pályakezdés időszaka a Forrás nemzedék fiatal generációjához kapcsolja Bodor Ádámot (a Kriterion Kiadónál megjelenő Forrás-sorozat nevezetes volt az 1960-as évek elejétől, az erdélyi magyar irodalom tehetségeit mutatta be). Szöveguniverzumában a multikulturális erdélyi környezet és hegyvidéke, első sorban Kolozsvár, távlataiban pedig Kelet-Európa jelenti a kiindulópontot, tehát a természettel, a természet ciklikusságával való szinkronitás forrása itt keresendő. Egy térség általános látványát adja (jóllehet a Magyarországra történő áttelepülés után nemcsak Erdély idilli képe változik meg, de egy rétegzett Budapest élményre is felfigyelhetünk, azaz a város íróilag már kevésbé hasznos számára): „Engem elsősorban a szülőföld és az egész kelet-európai térség egzisztenciális képe inspirált, kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával, nem is igen bírtam volna másról és másként írni. Így aztán írásaim kezdettől fogva úgy tűntek, mintha egy demokratikus társadalom sajtóviszonyai között keletkeztek volna, távol minden hatalmi struktúra terminológiájától.”

Írásainak motívumrendszerében meghatározó szempontként épül be főként a román és német társadalom kulturális befolyása, a köztes kulturális terek hatása, így például a ruszin környezettel való találkozás élménye. A többnyelvűség visszatérő utalásrendszere nyelvpoétikai szempontból is rétegzett problémakört jelöl. Mindez nem árnyalja a fikciós szövegek kulturális jelenünkre érvényes ’igazságait’. A természet és kultúra idegensége, más szöveghelyeken a magyar nyelv idegensége nyelvpoétikai szempontból is fontos kérdéseket generál. Az életművel részletesen foglalkozó kutató, Bányai Éva megközelítésében a Bodor-próza tere a másság/idegenség bonyolult viszonyrendszerét hozza létre.A peremvidékek hiteles és áttételes jelentésrétegei az ontológiai alapú megértés irányába mélyítik az értelmezést.

Miként monográfiájában Pozsvai Györgyi kifejti, Bodor jellemzően nem ír sem az átlagolvasóhoz, sem az elithez, s ugyanez a kívülállás figyelhető meg az irodalmi tradíció vonatkozásában is. A prózapoétikai jellemzők tanulmányozása során sokáig Hemingway hatását tételezte az irodalomtudomány, a művek világát kapcsolták a mágikus realizmus és az abszurd, groteszk vonulatához (Bodor ezektől az értelmezésektől, illetőleg a posztmodern irodalom és az irodalomtudományi iskolák hatásaitól egyaránt tudatos távolságot tart). Ebben a tekintetben máig helytálló Balassa Péter megállapítása: „olyan novellisztika a Bodor Ádámé, amely tökéletesen elegendő, igazolja önmagát.”A korai művek recepciója alapján Bodor Ádám a novellista, a rövidtörténet, a kisforma mestere (noha már a nagyregény is látható a háttérben), a mesterségbeli tudáshoz pedig kivételes eredetiség társul;fellépésével megjelenik egy hangnemében, látványvilágában, prozódiájában és grammatikájában egyaránt előzmények nélküli világ. A művek különleges hangulata, látványvilága, az imaginárius jelenléte mellett a passzivitás, az animalizáltság, a szereplők elállatiasodása új értelmezői tendenciákat szólít meg. Az értelmezhetőség sokoldalúságát mutatja, hogy ma már biopolitikai és zoopoétikai olvasatok révén értelmezik a műveket. A feltárt összefüggések korelatív szemlélete segíti a szövegbelső jelentésrétegeinek összetett vizsgálatát.

A tanú (1969)

Bodor Ádám első novelláskötete 1969-ben jelent meg A tanú címmel. Pozsvai Györgyi megközelítésében amikor a hétről-hétre írt karcolatok válogatásaként kiadták a kötetet, témakörében és formakészletében alig különült el a pályatársak alkotásaitól, mégis egyéni világlátást exponált. A korai művek megragadó kezdőmondatai, valamint a sajátos hangvételű párbeszédek egyéni jelleget kölcsönöztek a műnek, ugyanakkor a szövegek megértése (miközben olvasói együttérzést váltanak ki) részleges és esetleges maradt.

A novellák az elbeszéléstechnikai-szerkezeti sajátosságok és a narratív építkezés alapegységeire egyaránt rálátást biztosítanak. A jellegzetes cselekményszervezés felismerhető jegyeivel, a hagyományos elbeszélői nézőpont alkalmazása mellett, a rövidtörténetekben vázolt események nem akarnak túlmutatni magukon, a felvetett kérdések sokszor válasz nélkül maradnak. Mindez összefüggésben állhat azzal, hogy legtöbb szöveghelyen valamilyen váratlan esemény szakítja meg a történéseket, melyek jelentésükből adódóan így is nehezen dekódolhatóak. Balassa Péter megfigyelése szerint Bodor Ádámnál nincs mögöttes, ami látható, az a mögöttes. Leginkább szavak történnek: a szituáció előzményeire és következményeire nem derül fény, így igazi konfliktusok sem fejlődnek ki. A cselekményeket első sorban privát hősök működtetik.

Az így tematizált világállapot, a létlehetőségek belső tere más művészeti ágak képviselőit is megszólította. A próza mediális feldolgozásának igénye viszonylag korán, már a hetvenes évek elején megjelenik a recepció részéről. Bacsó Péter Forró vizet című filmében dolgozza fel Bodor Ádám A borbély című novelláját 1972-ben, Fábri Zoltán Plusz-mínusz egy nap címen készít filmadaptációt. Ebben az időszakban, 1974-ben jelenik meg második kötete a Kriterion Kiadónál Plusz-mínusz egy nap. Hasonlóan A tanú című kötethez, ezekben az írásokban is a körülmények uralkodnak a szereplőkön, ugyanakkor a szövegek mint apró szociográfiák tanúskodnak a mindennapokról. 1978-ban kiadják a Megérkezés északra című válogatást. A Milyen is egy hágó? című könyvet már Magyarországon, a Magvető Kiadó adja közre 1980-ban, amit nem sokkal később Bodor Ádám máig utolsó Romániában megjelent magyar nyelvű kötete, A Zangezur hegység (1981) követ.

Az Eufrátesz Babilonnál (1985)

Bodor Ádám 1982-ben áttelepül Magyarországra. A döntés számottevő változást eredményez, mivel a művek értelmezését az áttelepülésből adódó esetleges hangsúlyváltások vizsgálata nagyban befolyásolja. 1984-től a Magvető szerkesztőjeként dolgozik, 35 novellát tartalmazó újabb novelláskötete a konkurens Szépirodalmi Könyvkiadónál jelenik meg. A kötet megjelenését szintén élénk recepció kíséri. Művészi pályáját József Attila díjjal ismerik el, de az ún. irodalmi életben ekkor sem igazán vesz részt, nem pótolja a „hiányzó” legendát, nem próbál szerepekben tetszelegni.Talán ezzel is összefügg, hogy Szirák Péter megállapítása szerint már túl van a pályakezdésen és írói hírnevének megalapozásán, mikor Magyarországon kanonizálja a kritika.

Korabeli művei a Kelet-európai abszurd stílusjegyeit mutatják. A kommunikációs helyzeteket szenvtelenség jellemzi, a narrátor legtöbbször minden mellébeszélés nélkül közvetít,„a párbeszédek keménysége abból adódik, hogy az egyik fél hallgat.”A tulajdonnevek poétikai szerepe, valamint a személynevek, földrajzi nevek prozódiája egyre sajátosabb, a narrációt motivikus-szerkezeti ismétlés szervezi. Ezekben a szövegekben technikailag már megjelenik az egyik legfeltűnőbb belső kompozíciós kötés, a szereplők visszatérése és az animalizáltság: a történetek gyakori szereplői lesznek a kutyák, macskák. Ebben a világban a tér- és időbeli bizonytalanságok egyaránt visszafojtott hétköznapiságban jelennek meg, az alapszituációt a „nem történik semmi” légköre uralja. S nemcsak az emberi kapcsolatok, hanem ezzel párhuzamosan a nyelvi regiszter is kiüresedik, a diktatúra „hatástörténete”, a szerző által megtapasztalt társadalmi valóság pedig a fikció több elemében tovább írja magát.

Sinistra körzet (1992)

„Három évtized tapasztalati távlatából ma már biztonsággal megállapítható, hogy a Sinistra körzet az újabb, közelebbről is az ezredforduló magyar irodalmának legeredetibb s ennyiben a legemlékezetesebb prózaművészeti alkotása” – így vélekedik Kulcsár Szabó Ernő nemrég publikált tanulmányában Bodor Ádám első regényéről, a Sinistra körzetről, azaz a főműről. Az a sajátos körülmény, hogy Bodor Ádám az áttelepülés évétől kezdődően 10 éven át nem alkot, számos kérdést generál irodalmi szempontból. Vajon mi változott meg benne ez idő során, hogyan módosul a prózaírói világkép az áttelepülése után, kérdezhetjük, különösen, hogy a határlét, határidentitások téma- és problémaköre, a közöttiség tapasztalata a regény lényegi kiindulópontja közé tartoznak. A kötet az 1989-es romániai forradalom után pár évvel, 1992-ben jelenik meg, ebben az évben tehát fontos felezővonalhoz érkezik az alkotói pálya. A mű előtörténetéhez tartozik, hogy az alapjául szolgáló novella Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben címmel 1990-ben elnyerte a fődíjat a Holmi folyóiratban meghirdetett novellapályázaton.

Formai szempontból a Sinistra körzet regényformában íródik, de novellisztikus egységekből épül fel, egyes műfaji megjelölések szerint körzetregény. Míg az Eufrátesz Babilonnál című kötetben a tematikus összetartozás helyett a hangulati, közérzeti és világszemléleti azonosság teremtette meg a koherenciát, itt az egyes novellákat Andrej Bodor, a regény főhősének személye és motivációja fűzi össze, amit azonban meghatároz az idegenstátuszából adódó helyzete.

Prózapoétikai szempontból is külön figyelmet érdemel a névadási technika, a névazonosság kérdése, más szöveghelyeken pedig az eljárás, hogy a szereplőket olykor csak egy mutatónévmás különbözteti meg egymástól. Andrej Bodor elbeszélői pozíciója a narratív szituáció megváltozását eredményezi, mindez a Sinistra körzet megjelenésekor komoly műfaji vitákat eredményezett. Sokáig kifejezett kérdés volt, hogy regényként vagy novellafüzérként olvassuk inkább a szöveget. A regényszerkezet tudatos kiépítése és a keretszerkezet révén is egybetartó történettel az életműben megjelenik a nagyforma; ezáltal nem kizárólag a nagyepika fölényéről van szó, sokkal inkább egy új kompozíciós technika kidolgozásának eredményességéről.

A Sinistra körzet újra szükségessé tette a lokális és regionális szempontok figyelembevételét. A főművet elemző szövegek jelentős része tulajdonképpen kritikai irodalomtudományt írt, amely Peter Bürger szerint abban különbözik a hagyományos tudománytól, hogy reflektál saját tevékenységének társadalmi jelentőségére.”Közvetetten ennek hatásával magyarázható, hogy elmosódott a műben megjelenő világfragmentum és a külső, tapasztalati valóság között álló határvonal.Az értelmezés során lehetetlen volt a szövegen belül maradni. Amint Kovács Béla Lóránt Etika és poétika között című, Sinistra körzetet elemző írásában rámutat, „a regény morális rendjéről alkotott megállapítások elsősorban nem a szövegre vonatkoznak, hanem arra a politikai közegre, amelyből számos nézet szerint a könyv származott.”Azonban sem ez, sem a rezervátum, körzet vagy határ településszerkezetének megfigyelése nem helyettesíti azt a szempontot, amely a kisebbségi tapasztalat keretein belül foglalkozik az értékmentés, közvetítés metaforáival, valamint az ezt megjelenítő nyelvi pozícióval.

Mindezekkel együtt, a Sinistra körzet a kortárs magyar irodalom nagy talánya napjainkig (jelentőségét mi sem mutatja jobban, minthogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2023-ban szervezett Bodor Ádám élettműkonferencia előadásainak majdnem mindegyike ezzel a szöveggel foglakozott); szociológiai híradásnak, politikai helyzetjelentésnek, fohásznak, posztmodern poétikai bravúrnak egyaránt olvasható. Már a címmel kapcsolatosan többen kiemelik a Sinistra név baljóslatú hangulatát, ami a körzet elszigeteltségére és sötét titkaira is utal. Ugyanilyen hangulata van Sinistra zárt terének. Mivel a külvilággal való kapcsolat korlátozott, feszültség és fenyegető légkör uralkodik. Egy elzárt közösség mindennapjainak lehetünk tanúi, a táj és a szereplők között rejtező összefüggéseket a geopoétikai elemzés tárhatja fel. Eszerint a hegyvidéki környezet zord szépsége összhangban áll a szereplők lelkiállapotával, a sivár táj az életükre nehezedő nyomást, szorongást rejtjelezi. Bodor Ádám nagy leleménye, hogy a múlt század és a modernség kora után újból felfedezi a tájat, belső világát is részletgazdag tájleírások színesítik.

Sinistrán minden a hatalomnak rendelődik alá. Az idő azért érzékelhetetlen, mert az események közötti kapcsolatok a hatalom akarata szerint alakulnak (a hatalom bármilyen hatalom megtestesítője lehet). A tér-idő szempontrendszerében már a cím azt sugallja, hogy a hely, a locus fontosabb, mint az idő, ennek háttérbe szorítása a Bodor próza alapvető sajátosságai közé tartozik. Mekis D. János mint térként viselkedő idő-mezőkről ír erről a sajátságos eljárásról.A Sinistra körzetben a körzetnek voltaképpen nincs is ideje, pillanatok vannak csupán, bizonyos fokig a történetszerűség is felszámolódik. A redukált nyelvi univerzumban beszédtettek jönnek létre. Gazdag tudásanyaga és képzeletvilága révén részesei lehetünk annak, miért van történelmi jelentősége, ha a körzet világában beszél egy hang.

Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések (1997)

A Vissza a fülesbagolyhoz (1992, 1997, 2003) című válogatás valójában Sinistra-előkép, a pályakezdés időszakának írásait gyűjti egybe. A mű tizenhét év szövegeinek válogatása (1968-1985). Az Utunk című folyóiratban publikált, de könyvben korábban nem közölt munkák mellett a korai kötetek, így A tanú (1969), Plusz-mínusz egy nap (1974), valamint a Megérkezés északra (1978) szövegeiből is tartalmaz írásokat, így sajátos textuális mezőt jelenít meg, minthogy a szerkezet egésze szövegfolytonosságot sugall. Mivel tartalomjegyzéke nem tagolt, eltűnnek a kiadási körülményekből adódó időbeli hiátusok, a szövegek közötti analógiák felismerése részint ezeknek a külső körülménynek a függvénye. Ugyanakkor a művek szerkezete, a gyakran előforduló tematikus-motivikus hasonlóságok is arra a megállapításra engednek következtetni, hogy az írások között nincs számottevő poétikai és tartalmi változás.

A Sinistra körzettel egy időben kiadott könyv legfőbb érdeme, hogy azonos szövegkörnyezetbe helyezi a korai írásokat a főművel. Előtérbe kerül tehát Bodor Ádám irodalmi munkásságának kezdeti szakasza. Azért is nem méltatják megfelelőképpen, mivel túl közel van „a Sinistra fojtóan nagyszerű pillanatához.” A közelség nem teremt dialógust, a szövegek tartalmi-poétikai rokonsága reflektálatlan marad a kritikában. Pedig a korai írások működésmódjának értelmezése által alapvető felismerésekre juthatunk. Mivel a szerző irodalmi pályakezdésének időszaka az életmű legfontosabb tematikus és poétikai háttéranyagát foglalja magába, a korai szövegek ismerete előfeltétele a jelentésteremtésnek, az itt szereplő írásoknak tehát mindenkor referenciális autoritásuk van.

A válogatással Bodor Ádám egyfajta kisepikán túli műfajt hoz létre, a ciklussá szervezés és az ebből fakadó strukturális átalakulás végett, a kis- és nagyepika senkiföldjére helyezi a szövegeket.A novellák egy saját szabályrendszer által működtetett világ lenyomatai, szinte minden világvége-hangulatot áraszt (a Sehol című 2019-ben megjelent legutóbbi válogatás kötetzáró írása a nukleáris katasztrófát választja témájául, a világvégében legborzasztóbb mégis a másik ember hiánya). A táj, a szociális helyzet, az ember együttesen a radikális politikai normák ellenszegülőjeként nyilatkozik meg. A parancsuralmi rendszerek működése Szolzsenyicin, Danilo Kiš, Milorad Pavić, Karlo Stajner, Mészöly Miklós, Méliusz József, Sinkó Ervin műveinek világára emlékeztet.

Az érsek látogatása (1999)

Az 1999-ben megjelenő Az érsek látogatása című regényben eltűnik a mitikus táj, miközben maga a tér-térség tematika átszövi a történetet.A Sinistra fő ismérve a lokális zártság volt. Bodor újabb regénye, Az érsek látogatása már könnyedebb beszédmódban szólal meg, miközben hasonló tragédiát sejtet. A szövegtechnikai és kompozicionális szempontból egyaránt vázlatos szöveg műfaji besorolása labilis. A mű központja, Bogdanski Dolina világtól elzárt területét valahol a Kárpátokban totalitárius rendszer működteti, a hatalom- és rendszerváltás tehát csak a látszatot érintette.Ugyan urbanizálódott település, ám leromlott terep, ahol az énvesztés formái révén is a végső enyészet uralja a szituációt. A város leromlott állapota, így főként a szeméttelepről szóló leírások súlyos képet adnak. Marad tehát a körzet, mint alapmotívum, két jelentős módosulással: a kint és bent viszonya itt jóval egyszerűbb és konnotált jelentésekben szegényebb lett, ugyanakkor megszűnt a kelet-nyugat problematika. A regényvilágot első sorban hiány népesíti be: a cím is, nagyon érzékletesen, pusztán ígéret. Miközben minden történés az érsek látogatásához kapcsolódó végtelen előkészületekről szól, hangulati elemei azt sugallják, hogy már az utolsó nap után vagyunk. Illusztratív, hogy a szereplők között alig van hierarchia, dekonkretizált viszonyok között léteznek. Közös tulajdonságuk a kizártság, betegség, esetleges tetteiknek valójában nincs tétjük; maga az élet is egy elidegenedett vegetáció, az alakokat leginkább a semmittevés, tengődés jellemzi, amely a peremlét alapvető formájaként mutatkozik. A körzetben a hatalom gyakorlásának módja és a hatalmi apparátus a papi rendhez kapcsolódik (első sorban az ortodox képviselők révén, de a szereplők mindegyik valamilyen egyház tagja).

Az érsek látogatásának alapmotívuma a semmittevés. A semmi viszonyítási pontja, a létfelejtés, egyfajta kimerültségben ölt formát. A művet szervező hiány nemcsak formális módon ragadható meg: a regényben nincsenek olyan elemek, amelyek transzcendenciát, harmóniát, akaratot vagy egyáltalán törekvést sugallnának. A formálissá vált emberi viszonyokban már a papok sem lelki vezetők, hanem a hatalom kiszolgálói, az előírásszerű magatartásformák között viszont éppen az emberi lényeg veszik el. Belső tulajdonságaik helyett cselekedeteik alapján ismerjük meg a kiszolgáltatott embereket.

A börtön szaga, 2001

Bodor Ádám műveiben jellegzetes, hogy különböző hanghatások mellett szagok uralják a tájat (Az érsek látogatása című műben szemétszag, a Verhovina madarai című regényben a kénszagú melegforrások fojtó szaga árad). A börtön szaga című interjúkötet jelentős változás az opusban, mivel önreflexív diskurzust teremt, jóllehet, Bodor Ádám több szöveghelyen is kiemeli, hogy műveiben kerüli az életvalósághoz való kötődést, összességében tartózkodik a megélt események integrálásától. A szövegek önéletrajzi vonatkozásait egyértelműen hárítja, személyes léttörténetét is meglehetős távolságtartással kezeli. Danyi Zoltán Egy önéletrajz fejezetei [Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire] című írásában Paul de Man önéletírás-elméletéből kiindulóan elemzi A börtön szagát,mivel a narratív identitás konstruálásának komplex folyamataként az önéletírás narratív keretet ad az emlékeknek, történeteknek, az emlékezés folyamatában a valóság és képzelet tehát egyidejűleg történik, a referencialitás keveredik a fikcióval.Mindenképpen el kell különítenünk az értelmezés során az önéletrajzi szerző és a szerző világát, az élet- és művilágot; A börtön szaga az olvasót két egymáshoz simuló, de el is különülő portré vonásaival ismerteti meg: a magánszemély és a prózaíró együtt van jelen.

Fekete J. János Folytonos ítélet alatt című írásának belátása szerint jellemző, hogy a kritikus nem tud mit kezdeni ezzel a műfajjal, lehet tapogatózni ugyan, hogy a vallomás mennyiben nyit rá az életmű darabjaira, de nem érdemes.A Balla Zsófia által készített interjúval kapcsolatosan ugyanakkor nincs kellő jogosultsága ennek a megközelítésnek, mivel egy szépirodalmi igénnyel újraírt eszmememoárt olvashatunk, melynek alapanyaga a Bartók rádión 1995-96-ban készült beszélgetéssorozat. A hold udvara című műsor a határon túli magyar szellemi élet fontos szereplőivel készített interjúkat. Ilyen rádióinterjú A börtön szaga törzsanyaga is, melyhez beékelt esszék társulnak a periférián élők határhelyzetéről, az áttelepültek kétirányú elvágyódásáról és más témákról. Ezek alapján legalább négy-ötféle beszédmód keveredik a kötetben, melyek mindegyikének ugyanaz a célja: szóra bírni a nyelvet, előhívni az emlékeket, mivel az emlékezés művelete hasonló az íráshoz és olvasáshoz, mindkettőhöz első sorban az önértelmezés gesztusa révén közelíthetünk. Az alcím műfaji megjelölése (válaszok) ugyanakkor a szerzőség dilemmáira utal, mivel az interjút a kérdezett öntötte végső formába. A paratextusok egyértelműsítik azt, hogy Bodor Ádám alkotásával van dolgunk (ezt erősíti a címadás, valamint, hogy a kötet alapvető létezésmódja írottsága, megírtsága).

Bodor Ádám a Balla Zsófia kérdései alapján összeállított A börtön szaga című interjúkötetben ad számot arról, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodás miként veszíti értelmét.Ez a mű tehát ellenmítoszként is értelmezhető, mint Erdély jövőjének kötetzáró, rezignált prognózisa.

Verhovina madarai

Hasonlóan a Sinistra körzet narratív építkezéséhez, a tizenhárom fejezetből építkező szöveg számozott történetek füzére; elbeszélői perspektívája a korábbi művek elbeszéléstechnikájához igazodik. A Verhovina madarai értelmezhető „a diktatúrák társadalomrajzaként”, ha elfogadjuk, hogy itt a hatalom központi szervező erő. László Emese megközelítése alapján egy „kifáradt, alig vegetáló rendszer önfelszámolásá”-nak lehetünk tanúi, mivel a kulturális és morális értelemben egyaránt „végnapokra” ítélt közösség mindennapjaiba kaphatunk betekintést. A feltárt utalásrendszer a Sinistra tematikus csomópontjaira emlékeztet. Idegenek nyomaira bukkanunk, akik „rendelkeznek a szereplők sorsa fölött”, és a hatalom is az ő kezükben összpontosul. Ugyanakkor a műfaji tradíció folytatása, az elbeszélő névazonossága vagy általában a nevek szerkesztése, az alapszituáció és a tér jellemvonásainak lényegi változatlansága egyaránt a főmű irányába mutat. A kapcsolódást a két alkotás első bekezdése mint a szövegek legfontosabb nyelvi eseménye szintén megteremti: a narráció mindkét esetben (hasonlóan a Vissza a fülesbagolyhoz című novella kezdő mondatához) két hét távolságából indít.

A korábbi művek motívumrendszeréhez hasonlóan, Bodor Ádám az idegen témakörének is tág értelmezését adja, tovább mélyíti az idegen kapcsolatrendszerét. Verhovinán, az „imbolygó ködök, kénszagú melegforrások, elhagyott tárnák és meddőhányók” vidékén mindenki idegenként van jelen. Nika Karanika „az éjszaka valamely titkos óráján érkezhetett.” (70.) Klara Burszen elmondása szerint még Anatol Korkodus, a brigadéros és Balwinder, a hivatali mindenese is egy tavasszal érkeznek a településre (szamarat vezetve). Verhovinán azonban átjárható a vendég és az idegen fogalma. Az átnevelésre váró személyek idegenként érkeznek meg, de Anatol Korkodus viszonyulása révén vendégként vannak jelen. Az ábrázolt világ félrevezet bennünket, egy lefokozó folyamatot láttat, amelyben a honkívüliség és az otthoniasság találkozása, majd felcserélődése során éppen az emberi „lényeg” válik töredékessé. Noha egyfajta kollektív szerződés révén Anatol Korkodust Adam és Balwinder is segítik a vendégek megérkezésekor, tehát a befogadás első szakaszában (kimennek értük az állomásra), az idegen megismerésének státusa Anatol Korkodust illeti meg. Az idegenek feltűnése olykor drámai szituációt teremt: „Tudhatnád jól, hogy nagyon is nem mindegy, hogy járkál-e errefelé idegen, és ismerjük-e vagy nem a szándékait” (74.) – emlékezteti Adamot. S noha alkalmanként elhárítja a felelősséget, halogatja az idegennel való találkozást és csak üzen neki (vö. 18.), mégis az idegen fölötti rendelkezés joga következetesen az övé marad. Ő felel azért is, hogy a madarak hiányából adódó csendnek, melyet időnként csak a menyétek kuncogása tör meg, ne lehessen hangja.

A Verhovina madaraiban a nyelv idegenként jelenik meg, nemcsak azért, mert a mű egyik központi motívuma olyan nyelv köré szerveződik, amelyet Verhovinán senki nem beszél (ez pedig a magyar nyelv),hanem mert kimondott szavak helyett sokszor a betű vagy a háttérben levő hang a kuriózum. Jellemző mozzanat, hogy a szereplők hangokkal, szagokkal, nyomokkal találkoznak, gyakran kutyaugatás töri meg a csendet. Az egymás mellett élő idegen testeknek animalizált jellemzőik vannak: Verhovinára „lóarcú idegen” érkezik, Roswitha mint Anatol Korkodus házi állatkája tűnik fel. A tengerimalacok (remegő) teste, a kutyák teste (és ugatásuk hangfoszlányai), a településen ülő kocsonyás csend, valamint a hóba fagyott lábnyomok metaforikus jelentésűek. A lehetséges világba illesztett epizódképek az egyéni tapasztalat hátterét képező azonosságtudatnak a lenyomatai. Az ember megszűnésére, kihalására tett utalások a végnapok fenyegető közelségét predesztinálják.

Sehol (2019)

Az életműnek is vannak ismerős idegen terepei, amelyek bejárása során új olvasói stratégiák kialakítására nyílik lehetőségünk. Az opus belső rendjében megjelenő újfajta szemlélet kétségtelenül performatív erővel bír. A Sehol című kötet megjelenésekor Jánossy Lajos recenziójában megjegyzi, Bodor Ádám engesztelhetetlensége, radikalitása a Sehol-ban sem tompul.Ellentétben a címadás korábbi, jellegzetesen locusra utaló technikájával, itt a tagadás formáját magába foglaló határozószó vonja magára a figyelmet. A sehol elsődleges jelentése alapján, semmiféle (elképzelhető) helyre nem utal.A kortárs irodalom legjellegzetesebb „világteremtője”az elbeszélés fontos szerkezeti elemét, a teret vonja ki az értelmezhetőség köréből. Újszerűsége mellett több szempontból is irányadó tehát a kötetcím, hiszen ily módon ad választ azon dilemmákra, melyeket a térségi tapasztalatok alapján realizálható utalásegész közvetít. A Sehol jelentőségét és egyediségét méltatja azon irodalmár- és kritikusnemzedék, amely az életmű változásait a kezdetektől figyelemmel kíséri.

Thomka Beáta hívja fel a figyelmet arra, hogy a Sehol pontosan öt évtizeddel az első kötet után jelent meg, a kísérletezés igénye körülhatárolhatóan jelen van az írásokban (például az irónia szövegszervező elvként működik és olykor paródiába lép át). A kötet hét novellából épül fel, két lektűrszerű írást tartalmaz. Az allegórikus beszédmód által szokatlan és hallatlanul mulatságos szövegeket olvashatunk, az elbeszéléseket nem terhelik elemző, motiváló magyarázatok.Ez a játékosság a kelet-európaiság, a tájélmény jellegzetességeivel különleges hangulatot ad, a próza ismert motívumrendszere alapján továbbra is otthonosan mozoghatunk a szövegek között. Szuggesztív erejű motívumok népesítik be a tájat, ilyenek a hideg, az ikrek, mészégetők, alakulatok jelenléte, a szokatlan események láncolatában furcsa elhalálozások is magukra vonják a figyelmet.

A novellafüzérként is működő kezdeményezések közel állnak a misztikus élményhez, a Milu című novella jut a legközelebb ahhoz a műfajhoz, amelyet Tzvetan Todorov „fantasztikus irodalomnak nevezett”. Ugyanakkor a Sehol mélyebb utalásrendszere a múlttal is árnyalt kapcsolatot teremt. A Matterhorn mormotái című műben a bányászati metaforika a múltban való kutakodással áll összefüggésben, a narrátor saját egykori identitásának feltárásával kapcsolódik össze és a diktatúra elnyomó légkörében rekedt ember belső vívódásait jeleníti meg, minthogy a totalitárius rendszer által okozott traumákra, az elhallgatás kényszerére épülő írások szempontrendszerét most erőteljesebben meghatározzák az emberi kapcsolatok.

A váltás sok tekintetben jelentős: Sinistrát és Dolinát csak engedéllyel lehetett elhagyni, Verhovinából pedig már elmehetnének, de minek: a saját maguk és a tér foglyai, a téré, az egyetlen entitásé, amelynek identitása van, s amely leginkább olfaktív viszonylatban értelmezhető: a Bodor-tér szagaként. Amely tér viszont az eleddig legutolsó novelláskötet végén, a Sehol utolsó novellájában, a Rebiben ismét magába zárul és – a viszonylagosítás, a látencia és az értelemvesztés motívumait behozva – vélhetően megszűnik.

Az értelmezés útvesztői (2021)

Az értelmezés útvesztői című interjúkötet koherens egésszé szervezi a pályaképet, egyedi beszélgetések révén nyújt komplex betekintést az írói életmű gondolati gazdaságába. A tizenöt beszélgetés során Bodor Ádám őszintén vall pályafutása kiemelt állomásairól, sok olyan kérdésre reflektálva, amelyek az életmű értése során a recepciót jellemezték. A szerző kerüli a beszédhelyzetek csapdáit, és elegánsan elhárítja azokat a kérdéseket, amelyek tévútra terelhetnék az interjú jól kiszabott menetét.

Az interjúk gyakran ismétlődő témái az élettörténet meghatározó pontjai alapján állnak össze, a fiatalkori börtönévek tapasztalata, az alkotás körülményeinek megértése, a kolozsvári emlékek, az áttelepülés és a Sinistra körzet szerző és művilága révén egy új irodalmi értékű eszmememoárt olvashatunk. A beszélgetések fő tanúsága alapján Bodor Ádám továbbra is következetesen távol tartja magát a mű és a valóság közötti referenciák keresésétől. A világ számára különleges szabadságot ad, a szabadság megtapasztalásának legfőbb kitétele éppen a magány, a "hasznos" kapcsolatok figyelmen kívül hagyása. Az értelmezés útvesztői fő irányvonala szerint legmeghatározóbb élményei az erdélyi havasokban töltött időhöz kötődnek, a beszélgetések hatására most új indíttatásokkal indulhatunk a földrajzi és mitikus táj felfedezésére.

Irodalmi-esztétikai értéke mellett az interjúkötet a Bodor Ádám életmű által egyedülálló módon képviselt értékkészletet újabb kiterjesztéseként jelenik meg. A fő ismérvek, motívumok bemutatása az értelmezői gyakorlat része, az életmű lényegi megértése azonban olyan rendhez tartozik, melynek tanúságtevő magyarázata egy mélyebb összefüggés- és tapasztalatrendszerbe ágyazódik:

„A peremvidékek megvannak, ha máshol nem, hát bennünk, a gondolkodásunkban. Végső soron ugyanott helyezkednek el a kilátópontok is. Belátásunkon múlik, hogy a réseken kitekintve mi az, amit érdemes észrevenni.”

Megjegyzés: a szaktanulmányt Bodor Ádám úr jóváhagyásával adom közre.

A szaktanulmányt készítette:

Dr. Pál-Lukács Zsófia

Kelt: Budapest, 2024. augusztus 7.

Bibliográfia

Az avantgárd elmélete. Universitas Szeged Kiadó, Szeged, 2010. 9. Ford.: Seregi Tamás

Angyalosi Gergely: „Bodor Ádám: A börtön szaga”, Kritika, 2002/3, 27–28.

Angyalosi Gergely: „A kiismerhetetlen remekmű”, in Scheibner Tamás – Vaderna Gábor (szerk.): Tapasztalatcsere. Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról, Budapest, L’Harmattan, 2005, 49–57.

Angyalosi Gergely: „Az érsekre várva. Bodor Ádám: Az érsek látogatása”, Alföld, 2000/7, 93–97.

Angyalosi Gergely: Változóban a világ (Bodor Ádám: Sehol), Új forrás, 52. évf. 5. sz. (2020. május), 75-81.

Balassa Péter: „Bodor Ádám novelláiról”, Életünk, 1986/8, 756–759.

Bányai Éva: A Bodor-apa. Apafigura-változatok a Bodor-prózában, Irodalmi Szemle, 2023.10, https://irodalmiszemle.sk/2023/10/banyai-eva-a-bodor-apa-apafigura-valtozatok-a-bodor-prozaban-tanulmany/

Beck András: Szavak történnek. Bodor Ádám: Az Eufrátesz Babilonnál, Napjaink, 26.7 (1987. július): 34–35.

Csontos Erika: Körkörös áramlások [Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire], Élet és Irodalom, 46.1 (2002. január 4).

Danyi Zoltán: „Egy önéletrajz fejezetei [Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire]”, Híd, 2002/2, 283–287.

Esterházy Péter: „Ki? – bekezdések egy nagy műről”, Kalligram, 1995/9, 70–73.

Fekete J. János: „Folytonos ítélet alatt”. Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Egy korábbi rádióinterjú változata, Új Forrás, 34.2 (2002. február): 37–43.

Harkai Vass Éva: „Hegyek, börtön, határhelyzetek [Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire]”, Híd, 2002/1, 144–149.

Jánossy Lajos: Mindig, Litera, 2019, https://litera.hu/magazin/kritika/mindenhol.html

Kulcsár-Szabó Ernő: Honnan jön a Sinistra? A poétikai eredetiség kérdéséhez. Alföld, 74. évfolyam, 10. szám, 56-70.

Láng Zsolt: „Verhovina madarai. Mi történik?”, Kalligram, 2012/6, 95–97.

Lányi Dániel: „Andrej a városban [Bodor Ádám: Az érsek látogatása]”, Holmi, 1999/10, 1294–1300.

László Emese: „»Lassan múló bánatos napokra«. Bodor Ádám: Verhovina madarai”, Jelenkor, 2012/2, 207–211.

Lőrincz Csongor: Elbeszélés és fordítás. Bodor Ádám: Verhovina madarai

Mekis D. János: Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz, Kritika, [21].7 (1993. július): 40.

Mező Ferenc: A tisztesség esélye (Bodor Ádám pályaképe), Mozgó Világ, 11.9 (1985. szeptember)

Németh Gábor: Tudni illik, hogy mi illik, avagy a rezignáció méltósága, Műút, 2023 február, https://muut.hu/archivum/45328

Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám. Pozsony, Kalligram, 1998

Smid Róbert: Egy körzet természetrajza. Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában. Alföld, 2023. június

Szilágyi Zsófia: „Otthoni létünk emlékei. Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire”, Tiszatáj, 2003/4, 103–105.

Tarján Tamás: A sötétségről való tudás. Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz. Forrás. 1993. október. 79.

Takács József: Ismerős idegen terep, Budapest, Kijárat Kiadó, 2007.

Thomka Beáta: Déli témák. Kultúrák között. zEtna, Zenta. 2009.

Thomka Beáta: Bodor Ádám imaginárius térképe, Pannonhalmi Szemle, 2019/4. szám., https://epa.oszk.hu/03100/03136/00010/pdf/EPA03136_pannonhalmi_szemle_2019_4_122-126.pdf

[2024]